A Les Tripostal háromszintes épületében Bruce Albert antropológus és Hervé Chandlés, a Fondation Cartier pour l’art contemporain főigazgatója kurált kiállítást Les Vivants (Élő dolgok) címmel. A kiállítás-állásfoglalás, ahogyan a két kurátor nevezi, egyenes folytatása a gyűjtemény programjának, környezetvédelmi problémáink minél színesebb művészi megközelítésének. A Les Vivants termeiben az antropológus keze nyomán úgy kerülnek egy térbe az alkotások – európai, amerikai, távol-keleti és amerindián művészek vizuális és audiovizuális munkái –, hogy a környezetvédelem unásig ismételt tételei helyett a probléma lehetséges gyökerére látunk rá. Nincs szó szelektív hulladékgyűjtésről meg megújuló energiáról, az alkotások rákérdeznek azonban, mi történhet, ha végre lemászunk az antropocentrizmus egyre málló piramisának legfelső szintjéről, és arról a síkról szemléljük környezetünket, a többi élőlényt, amin valójában – velük azonos szinten – létezünk.
A kiállítást Tony Oursler amerikai képzőművész Mirror Maze (Dead Eyes Live) című, egész termet betöltő installációja nyitja. Az alkotás kifejezetten a Fondation Cartier számára készült, az alapítvány 2003-as Yanomami, Spirit of the Forest (Yanomami, Az erdő szelleme) című kiállítására. A hatalmas szemgolyók, vagy inkább gömb-küklopszok látszólagos rendezetlenségben néznek a tér minden irányába, a látogatókra vakon, annál fogékonyabban viszont azokra a látványokra, amik a térben elhelyezett projektorokból érkeznek a felületükre. Az installációhoz Oursler azokat a sámán-transzokról készült videókat használta fel, melyeket Gerardo Yanomami készített, ám amit látunk, az nemcsak a sámánok clairvoyance-a. Kartalan-lábatlan tehetetlenségében megannyi Földgolyó pislog körülöttünk, amint felszínükön stilizált élőlények, állat- és emberalakok úsznak tova. Egykedvű kiszolgáltatottságában a sok bolygó visszabámul ránk. E megszemélyesítés nem kelt félelmet, csupán megadja az alaphangot a kiállítás befogadásához. És talán Oursler munkája ajánlatot is tesz arra, hogy a sok, akár öntudatlanul is ártó cselekvés helyett inkább tágra nyílt érdeklődéssel szemléljük azt, ami elénk, környezetünkbe kerül, a Les Tripostal falain kívül is.
A számos tér- és videoinstalláció, festmény és grafika között aztán a kiállítás gondolatmenete szépen kijelölhető Bruno Novelli és Francis Hallé francia botanikus munkáitól a yanomami Sheroanawe Hakihiiwe és a brazil Solange Pessoa alkotásain át a paraguayi Gran Chaco őserdőben élő nivaklé és guaraní művészek, többek között Esteban és Angélica Klassen, Floriberta Fermín, Marcos Ortiz, Clemente Juliuz, Osvaldo Pitoe, és Jorge Carema munkáiig.
Bruno Novelli nagyméretű akrilfestményeinek mitologikus lényei és hibrid állatai mintha az első európai felfedezők naplóiból és a korabeli bestiáriumok lapjairól léptek volna elő. Közben e jelenetek motívumai popkulturális utalásaikkal sci-fik és képregények vizuális nyelve felé is gravitálnak.
Aztán a botanikus Francis Hallé videón beszél nekünk munkájáról, lélegzetelállító fényképeken látjuk felfoghatatlanul magas fák lombkoronájában ülni és rajzolni (talán csak a tériszonyosok nem irigyelnek egy ilyen színes, mégis meditatív munkát). Grafikái népszámlálást tartanak nekünk áttekinthetetlen, vad dzsungelek növényfajairól. Hallé ül a fa tetején, fölülről néz a rengetegre és elemez. A cenzus tiszta: fehér alapon higgadt vonalakkal ábrázoltatnak monokróm levélerezetek és kéregmintázatok, latin neveikkel, átlagos magasságukkal kerülnek a regiszterbe a növényfajok. Ki-ki a rokonságával, ahogy a természetben egymás mellett talán soha. Falméretű rajzokon, méret szerint szép sorba állítva fa-sziluettek, néhány stilizáltan elegáns ismertetőjeggyel: itt egy levél, ott a lombkorona formája is elég ahhoz, hogy tudjuk, melyik fajjal van dolgunk. A kép sarkában ott lapul egy emberalak. Nem mert megrémíti ez a fa-sokaság, hanem mert az Úristen úgy adta, hogy a méretarányos rajzon, ezekhez a dzsungel-óriásokhoz képest, neki ilyen kicsinek kell lennie. De nem baj az, cserébe övé a regisztrálás hatalma, csak szépen, áttekinthetően mindent! Aminek neve meg magassága van, helye a vázlatfüzetben, attól félni már nem kell. Muszáj a józan ész és a tudomány machetéjével logikát vágnunk ebbe a dzsungelbe.
Ennek abszolút ellenpontjaként jelennek meg az amerindián művészek színes festményei és tollrajzai. A botanikus Hallé regisztereivel leginkább Sheroanawe Hakihiiwe alkotásai tartanak rokonságot. A venezuelai Sheroanában, az amazóniai őserdőben élő és alkotó yanomami származású képzőművész ábrázolásai szintetikus vizuális nyelvvel írják le nekünk az őserdő alkotóelemeit. Az ismétlődő békalábak, tukánmellkasok dzsungelét formai szigor, valamint a színek és a képi elemek redukciója jellemzi. Hakihiiwe monokróm, egyedi nyomatai egy eltűnőben lévő kultúrát és a környező flórát és faunát, az ezek szimbiózisából táplálkozó művészet nyomait örökítik meg. A repetitív formák a yanomami testfestés motívumkincséből merítenek. A papír hagyományosan nem része a yanomamik kultúrájának. Hakihiiwe azonban az 1990-es években egy mexikói képzőművésztől megtanulta a papírmerítést. A papírkészítéshez őshonos növények rostjait használja, alkotómunkája pedig aktív ellenállás a yanomami törzs eltűnésével szemben. Fonott kosarakon és nyílhegyeken, testfestésekben őrzött motívumkincseik most függetlenednek a dzsungeltől, a merített papírokon a 2022-es velencei biennáléig jutnak, múzeumokban őrzik majd őket, és akkor is részei lesznek a kultúrák – és nem csak az etnográfiai anyagok, de a képzőművészeti gyűjtemények - ilyen európai regisztereinek, amikor az utolsó yanomami szót beszélők nyílhegyestül, testfestésestül elenyésznek. Jobb esetben pedig még időben felhívják a figyelmet a törzs veszélyeztetett helyzetére.
Ami a paraguayi, brazil és venezuelai művészek többnyire kisméretű, monokróm tollrajzaiban és Jaider Esbell nagy és közepes méretű színes képeiben közös, az a világlátás. Az állatábrázolásokon a papír tere sarkaiig töltve ismétlődő formákkal, a vadkan, a jaguár, az emberalakok nem az ürességben, hanem repetitív tollvonások, pöttyök dzsungelében léteznek. Állatok és növények életnyi helyet szorítanak maguknak egymás elől a lapon, Esteban Klassen munkáin például valahogy úgy, hogy maradjon köztük valami vékony kontúr a fehér lap negatív teréből. Szemzavaró tumultus, a homogenitás dzsungele. Esbell egymáson átfolyó színekkel dolgozik. Képein az egyes élőlények attól válnak individuumokká, hogy az őket kitöltő minták sziluettjük vonalaiig tartanak, és nem tovább. Így bomlik mintázatonként külön élőlényekre a kép egésze. A dzsungel káosza épp csak annyi differenciálódáson megy itt keresztül az alkotó értelmezésében, ami ahhoz elég, hogy lássuk, káosza elemekből épül fel. Az áttekintő regiszter ellenpontja ez, és talán közelebb áll a dzsungel fenomenológai igazságához, mint a botanikusé.
Az utolsó teremben Bernie Krause zeneszerző The Great Animal Orchestra című audiovizuális installációja az eddig látott dzsungel-értelmezések szintézise. A sötét kiállítótér filcfalai és padlószőnyege bársonyos éjszakával veszi körül a látogatót, itt-ott párnákkal és rengeteg üres térrel kínálva alkalmat a meditatív, figyelő pihenésre. A terem csendjét változó intenzitású állathangok, természeti zajok töltik meg. E hangok dinamikájának megfelelően, U-alakban vetülnek körénk a sötét falakra hangsávok. Így lesznek a hallottakból és a hertzek absztrakt csíkjaiból soundscape-ek, hangtájak: zöldek az őserdők és tágas mezők, kékek az óceánok hangjaira, vörösesek a szavannákéra. Egymást követik ezek a 12 perces tájak. Az amazóniai őserdő tukánjai, békái és jaguárjai. Az óceán Kalifornia partjainál – a levegőben vijjogó sirályoktól a víz alatti bálnaénekekig, aztán vissza keszonoltat minket a hangtájkép. Farkasok vonyítanak körülöttünk az Algonquin Provincial Parkban, és így tovább. A fal mentén futó vizes medence visszatükrözi a hol erős fényekkel megsokszorozódó, hol el-eltűnő vonalak képeit. A vetítő árnyalatgazdagsága csak a hangtájak fajgazdagságától függ. Már-már didaktikus szimbóluma ez tehát annak, hogyan csal antropocentrikus éjszakánk magányába életet, ha fülelünk. Hogy ezek nélkül miféle süket, színtelen csönd várna ránk. Azért a regisztrálás igénye is megjelenik a vonalakká absztrahált hangtájakon, csak hogy nevén nevezve a fenevadakat, csökkentjen a borzongás: a be-berobbanó hangok hertzcsúcsaihoz rendelve olvashatjuk a megszólaló fajok angol és francia neveit. Mondtam: a (hang)dzsungel, az ismétlődés poézisának átélése meg a tudós elemző igény itt szintetizálódik.
Cai Guo-Qiang kínai képzőművész White Tone (Fehér tónus) című festménye Krause hangtájainak egy korábbi kiállítására készült. A 4 x 18 méteres munka szimbolikus összegzése a Les Vivants gondolatainak. Guo-Qiang festményén sokféle állatfaj gyűlik az itató köré, olyanok is, amelyek a valóságban nem élnek egy kontinensen. Sziluettjük visszatükröződik a centrumot képező fehérség felületén. A lebegő, zen buddhista tustájak modorát idéző kompozíció nyugodt, a kép dinamikája valahogy mégis zavarja a szemet. A tény, hogy ezek az állatokat egy speciális tűzijáték-eljárással, puskaporral „robbantották fel” a sok papírra, talán magyarázatot ad arra, miért látjuk úgy, mintha súlypontjuk, mozdulatuk miatt fejjel készülnének belezuhanni a fehérségbe, vagy épp egy pillanattal ezelőtt áramlottak volna ki abból a középpontból. Az állatok gyűrűjén innen és túl, a lapok fehérségét pedig úgy tölti be az időtlenség, hogy nem is fontos, a Nagy Bumm utáni első, vagy a Nagy Reccs előtti utolsó pillanatot látjuk-e itt, ki- vagy beáramlást. Az élet szempontjából egyre megy: a forrásért folytatott küzdelemben, a zen felől nézve végül, ragadozók és növényevők, prédák és prédálók, mind egyek vagyunk. Sorsunk azonos.
A szöveg mellett megjelent műalkotások és képek adatai sorrendben:
Tony Oursler, Mirror Maze (Dead Eyes Live), 2003, a Les Vivants kiállítás részlete © Tony Oursler.
Bruno Novelli, Adhafera, 2011 © Bruno Novelli.
A Les Vivants kiállítás részlete, Sheroanawe Hakihiiwe munkáival, 2022 © Maxime Dufour.
Esteban Klassen, cím nélkül, 2016-2019 © Esteban Klassen.
Jaider Esbell, O Olho D’Agua e a Guardiã, 2019 © Les Tripostal.
Bernie Krause, The Great Animal Orchestra, 2016, a Les Vivants kiállítás részlete © Maxime Dufour.
Cai Guo-Qiang, White Tone, 2016, @ Lille3000.
