Emlékszem rá: egyszer kezembe akadt Szerb Antal néhány verse. Fogalmam sincs már, hogyan, mikor és miért. Arra emlékszem csak, mennyire elcsodálkoztam. Hát ő ilyeneket is írt?

 

Nem is voltak rossz versek. Látszott, hogy van a szerzőjének formakultúrája, érzékenysége, szókincse. Szerb verseit a Nyugat is megjelentette, ami – ha belegondolunk – nagyon nem kis szó. Hányan vagyunk, akik két kezünk összetennénk, ha az általunk legrangosabbnak vélt irodalmi fórum (tartsuk bármelyiket is annak) „hozná” a verseinket!

 

És mégis. Igazándiból ezek a versek tökéletesen érdektelenek, egyetlen részletet sem tudnék már felidézni belőlük, és ha Szerb Antal csak csupa ilyesmit írt volna, csupán pár teljesen őrült irodalmár, illetve a korszak tudós kutatói tudnák egyáltalán, hogy létezett valaha ilyen ember. Szerb Antal nem költő volt, illetve költőnek a közepesnél is gyengébb volt.

 

 

Szerb Antal (forrás: Wikipédia)

 

Miért hozom ezt a példát? Talán mert bennem maradt máig, amit gimnáziumunk egyik osztálytermében annak idején kiírva láttam. Egy Szent-Györgyi Albert idézet. Valahogy így szólt: „Minden embernek van egy olyan képessége, amelyben mindenkinél jobb a világon. Az élet értelme az, hogy ezt a képességet kifejlesszük magunkban.”

 

Az irodalom ebben is az életet metaforizálja. Univerzális írók nincsenek: mindenki csak egyvalamiben, egy műfajban igazán jó. A legeslegnagyobbak is partra vetett halként fuldokolnak, ha egy számukra idegen műfajban vagy közegben kell megmutatniuk magukat.

 

De vajon csakugyan így van-e ez?

 

Azt hiszem, igen. Természetesen van néhány kirívó ellenpélda, pár szerző, aki több műfajban (mondjuk inkább pontosabban: műnemben) is elsőrangút alkotott. De ha belegondolunk, az ilyen ellenpéldák száma elenyésző. Kik jutnak eszembe? A legnyilvánvalóbb, legismertebb és legkikezdhetetlenebb példa természetesen Goethe. Ő nemcsak a német irodalom egyik valaha élt legnagyobb költője volt, de ugyanígy: a német irodalom egyik valaha élt legnagyobb regényírója és drámaírója is. Függetlenül attól, hogy mekkora jelenleg a könyveinek a megszólító ereje, történelmi hatása mindhárom műnemben tagadhatatlan. Sőt voltaképpen meg sem nagyon lehet mondani, mi volt ő igazából. Író, aki olykor verseket is írt; vagy vérbeli költő, aki elkalandozott más műnemek világába is? Igen, Goethe kétségtelenül kivétel.

 

Van más ilyen is? Ismerjük Dosztojevszkij verseit? Baudelaire prózáját?

 

Van azért még egy-két szerző, aki több műnemben is kiemelkedően jó műveket alkotott. Csak pár név: Shakespeare, Schiller, Victor Hugo, Rilke, Brecht… De ők egyrészt rendkívül kevesen vannak, másrészt mindegyiküknél meg lehet nevezni egy igazi, egy fő műnemet, amelyben igazán kiteljesedtek. Shakespeare szonettjei nélkül elképzelhető a világirodalom, a drámái nélkül soha.

 

És mi a helyzet a magyarokkal?

 

Azt hiszem, egyetlen olyan szerzőnk van, akinek lírája és prózája egyaránt kimagasló és megkerülhetetlen: Kosztolányi Dezső. Nála is, Goethéhez hasonlóan, szinte eldönthetetlen, hogy igazából költő vagy író volt-e. Személyesen minden olvasója válaszolhat erre a kérdésre, de a magyar irodalom történetében mind a lírája, mind a prózája kihagyhatatlanul fontos fejezetet képez.

 

Voltak persze olyan szerzők még, akik több műnemben is nagyszerűt alkottak. Egy nevet megint csak nem lehet említetlenül hagyni: Arany Jánosét. Nem annyira az egyébként egészen elsőrangú értekező prózájára gondolok (ezek megmutatják, hogy amennyiben Arany irodalomtörténésznek áll, akkor is az egyik legnagyobbá vált volna a maga területén), hanem arra, hogy lírája és epikája (vagyis a néhány eposza és sok balladája) egyaránt a legjobb dolgok közé tartozik, amiket magyarul valaha leírtak. De Arany nem írt regényeket, így valahogy mégis úgy érezheti az olvasó, hogy neki egy igazi megszólalási módja volt: a vers.

 

Említhető még – mások között – Petőfi, Babits, Karinthy, Németh László, Illyés, Tandori, Spiró, Oravecz… Ám valamennyiüknek mintha mégis volna egyetlen igazi műneme, egy olyan, amelyikben, amit alkottak, az mindenképpen megkerülhetetlen.

 

A túlnyomó többség mégiscsak vagy író, vagy költő, vagy drámaíró, vagy esszéista.

 

De hát – motoszkál bennem a kisördög – nem elszegényítése-e a valóságnak, ha így gondolkodunk róla? Miért ne lehetne mindenkinek (vagy bárkinek) sok-sok igazi műfaja? Nem jobb-e abból kiindulni, hogy szinte minden alkotó életműve heterogén, sokműfajú?

 

Talán igen. Talán érdemes tudni, hogy Hrabal is nagyon sok verset írt, vagy hogy Tóth Árpádnak is vannak novellái.

 

Mégis. Talán még ennél is fontosabb és izgalmasabb felismerni, mi az, amiben valaki tényleg valami soha felül nem múlhatót tudott.

 

Szerb Antal versei érdekesek – egy irodalomtörténésznek. Szerb Antal regényeit – különösen az Utas és holdvilágot – nagyon-nagyon szeretem. Ám Szerb Antal az irodalomtörténetei által lett az, ami: az irodalomról való beszéd radikális megújítója, az irodalmári attitűd végletes újjáértelmezője, az értekezői prózanyelv merész virtuóza.

 

Mindenkinek azt kell megtalálnia, amiben valami olyat tud adni, amit senki más nem tudna. Közepes verseket sokan tudnak írni. De „a Szerb Antal” csak egyetlen egy van.