(Pályi Andrásnak)
Tolószékben betolnak egy helyiségbe. A szigorú arcú fiatal nővérke és a jószagú fiatalember együtt felsegítenek egy furcsa heverőre. Azt mondják, nem fog fájni, de nem hiszek nekik. Igaz, eddig kedvesnek tűntek, de sose lehet tudni. Amióta behoztak ide, minden olyan szokatlan és ismeretlen. Ülök a heverőn, megborzongok. Valami kórházi otthonka van rajtam, hátul nyitott. Csupasz fenekem és combom odaragad a műanyag bevonathoz. Próbálom emelgetni a lábam, nem megy. Azt mondták, az összes ruhámat ki kellett dobni, mert büdös volt és koszos, a mentősök pedig nem találtak olyat, amit el lehetet volna hozni. Minden másról meg mindig a rokonok szoktak gondoskodni, de nekem nincs senkim. Már régen. Amióta drága Pistám elment, egyedül élek a tanyán.
Most hanyatt fektetnek, párnát tesznek a fejem alá. Forog körülöttem a világ, mint amikor gyerekkoromban sokáig ültem a körhintán. Akkor jó érzés volt, most meg émelyeg tőle a gyomrom. Bár ma még se enni, se inni nem adtak, mégis úgy érzem, mintha a testemben lévő összes folyadék a torkomban dörömbölne. Megpróbálok nagy levegőt venni, attól jobb szokott lenni. Nem sok mindenre emlékszem, már pár napja lehet, hogy idehoztak. Azt tudom, hogy kint feküdtem a kertben, a fű nedves volt alattam és a föld hideg. Mégse fáztam. Igen, körülöttem meleg volt, mint amikor a kályha mellett fekszik az ember. Pistával hányszor bedurrantottunk téli estéken a kályhába, összebújtunk a vastag takaró alatt és borzongva éreztem, ahogy a hideg keze végigsiklik a testemen.
A párnát megigazítják a fejem alatt, most kényelmesebb, de a szédülés nem múlik el. Takarót tesznek rám. A nővérke magyaráz valamit, hogy hangos lesz a gép, de ne ijedjek meg. Két pamacsot nyom a fülemre, azt mondja, fülhallgató. Mindent tompán hallok magam körül, mintha víz alatt lennék. Közben a fiatalember int, hogy elmegy. Ne hagyj itt egyedül, jószagú, gondolom magamban, de nem merem kimondani. Azért megjutalmazom egy fogatlan mosollyal, olyan kedves volt hozzám, amíg idáig eltolt. Bár csak fiatalabb lennék egy-két évvel, meghívnám a tanyára és összebújnánk a kályha mellett. Nem is tudom, mi van velem, minek gondolok ilyeneket, eddig jól el voltam egyedül is. A ház körül azt a pár tyúkot és a veteményest elláttam, amire nekem szükségem volt, az mindig megvolt. Kibírtam azt is, ha egy-két napig nem volt mit enni. Egy öregasszonynak nincs sok mindenre szüksége. Ha az ember meg csak magának él, nem kell az az álladandó fürdőzés se, elég a cicamosdás, ahogy nagyanyám mondta mindig. Megremeg alattam a heverő, lassan begurul a gép szájába.
A professzor, aki az ágyam mellett állt, amikor először felébredtem a kórházban, azt mondta, hogy nagy szerencse, hogy még időben jöttek a tűzoltók és megtaláltak a kertben. A magasra csapó lángokat a faluból is látni lehetett. Meg, hogy a vizsgálatok alapján igazából csoda, hogy még élek, és ő meg szeretné alaposabban megnézni az agyamat, mert a röntgen, vagy mi, alapján, ő ilyet még nem látott. Erre eléggé megrémültem, hogy az isten szerelmére, még szeretnék élni, ki ne nyissa a koponyámat. Nagyot nevetett és azt mondta, ne gondoljak már róla ilyet, van erre egy különleges gép, amivel bele lehet látni az ember fejébe. Ő már el is rendelte ezt a vizsgálatot, és ha nem lenne ellene kifogásom, elvégeznék. Ez egy nagy megtiszteltetés, mert mások hónapokig várnak egy ilyen lehetőségre, az egyetlen kellemetlen benne, hogy kicsit szűk a hely gépben. Már nem emlékszem, hogy igent mondtam volna.
A gép belsejében szerencsére nincs sötét, mégis félni kezdek, hogy rám zuhan ez az egész. Hangosan zakatol, még a fülhallgatón keresztül is hallom. Szinte érzem, ahogy pillantása behatol gyér, ősz hajszálaimon, fejbőrömön és a csonton keresztül az agyamba. Talán látja a gondolataimat is! Ettől nagyon megijedek, nem szeretném, ha látnák a gondolataimat. Mi lesz, ha meglátják, hogy mire gondolok most, hogy mennyire félek ebben a szűk izében és mire gondoltam az előbb, vagy néhány éve, régen… Pista… hogy mégis, hogy ment el… Mennyit szenvedett szegény, mennyit kiabált fájdalmában. Segíts, Viola, csinálj már valamit, hogy ne fájjon ennyire! Napokig ez ment. Volt ő orvosnál, még kórházban is, de nem tudtak mit csinálni vele, egyszerűen hazaküldték. Mit tehettem volna, hogy könnyebb legyen neki. Erre most nem szabad gondolnom, nem. Csak ne lenne ilyen szoros a hely itt, mint egy koporsóban, mi lesz, ha megmozdulnak a falak és még közelebb jönnek…
Hirtelen érzem, hogy nagyon erősen ver a szívem. Szinte hallom a gép zúgása ellenére is, ahogy zakatol a mellkasomban. Megint szédülök, forog velem a gép. Nedves lesz a tenyerem, a homlokom és most hirtelen a combom belső oldala is. Érzem, ahogy a kis patakocska növekszik és szétterjeszkedik a fenekem alatt. Megrándul a testem, többször is, nem tudom visszatartani. Még egy erős rángatózás, a számon kifolyik a nyál. Simogatja a nyakamat. Megpihenek. Aztán, mintha leállították volna a gépet, már nem hallom a zakatolását. Olyan könnyű lettem hirtelen, lebegek.
Látom, ahogy kigurul a testem a gépből. A nővérke odaszalad, kiabál valamit és ijedt arccal nyomkodja a mellkasomat. Érdekes, nem fáj, már nem fáj semmim se.
