Egyre kevesebben maradtak, akik még nem adták fel a reményt, és nap mint nap jártak a falu szélére, hogy egy magaslatra felkapaszkodva figyeljék a látóhatárba ütköző utat. A forró szél kiszárította a szemüket. Hunyorítva meredtek a távolba, ám csak a délibábokat és a csalóka fényjátékot látták, amiket bőségesen szült a hőségtől olvadó levegő. Kortalan asszonyok voltak mind, kifakult, barna ruhát viseltek és vastag fekete kendőt, mint a rájuk nehezedett bánat jelét. Makacsok voltak ugyan, és sokáig kitartottak az értelmetlen szertartásuk mellett, de léteztek náluk hatalmasabb erők is, amik végül egyenkén legyőzték őket. Valaki belehalt a gyötrelembe, a többiek pedig szemlátomást beletörődtek a rájuk mért sorscsapásba, átöltöztek teljes feketébe, és átadták magukat a felszabadító gyásznak. Voltak persze olyanok is, akik még néha imádkoztak, de azt is mintha csak megszokásból tették volna a mindennapi munka közben, ilyenkor tudomást sem véve a hangtalanul mozgó ajkukról. Ezzel szemben Jóljártné volt az egyetlen, aki nyugodt meggyőződéssel, szilárd hangon még mindig ezt jelentette ki:


− Tudom, hogy egyszer haza fog térni a fiam.


A többiek erre csak legyintettek, semmi megjegyzést nem tettek rá, ha látták a falu végére tántorogni, afelé a domb felé, ahonnan a legmesszibbre lehetett ellátni az úton, amelyen hosszú idő óta nem haladt át egy teremtett lélek sem. Isten háta mögött éltek, és megfeledkezett róluk az Isten.

Az ura hallgatag ember volt, olykor napokig nem szóltak egymáshoz egy szót sem, és mindig Jóljártné volt az, aki ugyanazzal a kérdéssel törte meg a csendet:


− Mit gondol maga, véget ért már a háború?


− Sokat beszélsz – morgott ilyenkor a férfi. – Nincs dolgod?


− Csak azt akarom tudni, mikor ér véget a háború – nem bírt elhallgatni az asszony −, mert akkor haza fog térni a fiunk.


Az ura tűrte a konokságát. Ha nem is mutatta, de még mindig szerette, ezért sose szólt rá, hogy hagyja abba a hiábavaló járkálását, amit restellt is az emberek előtt. Őróla pedig nem lehetett tudni, elgyászolta-e már a fiát vagy még nem hagyott fel a reménnyel. Öregkorára teljesen magába zárkózott, bár fiatalon sem mutatta senkinek lelke nyavalyáit, és mindig közömbösen fogadott minden örömhírt és sorscsapást, mintha az égvilágon semmi sem tartozna rá. Ugyanolyan kifejezéstelen arccal vette annak idején tudomásul, hogy mégis lesz gyerekük. Nem szólt semmit, fel se emelte a fejét a munkától, amikor a felesége kijött a házból az udvarra, és zavartan azt mondta neki, hogy Isten meghallotta imáit, és áldást küldött rájuk. Olyan volt a hangja, mintha szégyellte volna, ami történt. Ilyen idősen az embernek már unokái kell legyenek. A falubeliek elől is, ameddig csak tudta, rejtette a terhességét, később pedig tréfásan azt mondogatta, hogy ezt a gyermeket házuk kapuja előtt hagyta valaki a kosárban, hogy jobb sorsot biztosítson neki. Ez akár igaz is lehetett, hiszen rengeteg menekült haladt át a falun. Mentek és mentek, irányt nem válogatva, amerre visz a görbe út. Mentek naphosszat pihenés nélkül, és mindig kiadós eső követte őket. Nem kéregettek, nem házaltak, nem énekeltek a falu főterén. Átvonultak, mint a kísértetsereg, és elmúltak, mint a felhőszakadás. Senki nem tudta, honnan jöttek és hová mentek ezek az árnyékok, mindig úgy nézték őket, mint az időjárást, és a természet jeleiből jósolták, mikor vonul át az új menekülthullám.


Ellentétes érzelmek vívódtak a terhes Jóljártné lelkében. Szégyellte az állapotát, de boldog is volt, és a csendes boldogsága miatt még jobban szégyenkezett. A kidomborodott hasa magára vonta az emberek figyelmét. Amíg fiatal menyecske volt, szemére hányták, hogy nem hajlandó teherbe esni. Most pedig bolondozik. „Ilyen vén fejjel gyereket szülni!” – suttogták a háta mögött. „Végre a ti házatokat is meglátogatta a szentlélek” – mondták mosolyogva a szemébe.


„Nem Isten áldása ez, hanem boszorkányság” – foglalta össze a ki nem mondott summás véleményt a bolond Mirkó, aki öröktől fogva a falu kéretlen szóvivője volt, és ebben a szerepében naphosszat ült a kunyhója előtt, a kezét és az állát a botjára támasztva. A legöregebb vének sem emlékeztek, hogy került ide. Egyesek szerint balkáni menekültekkel együtt tévedt be a faluba, mások szerint a farsangi alakoskodókkal jött.


A gyerek sokáig nem akart kibújni. Több évszak váltotta egymást, ám Jóljártné még mindig nem észlelte annak tünetét, hogy közeledik a pillanat. Később pedig, amikor a szél irányt változtatott, és kétszer egymás után jött a tél, a gyerek semmi előjel nélkül végül elszánta magát, és megérkezett erre a világra, éppen aznap, amikor az ádáz hóvihar miatt a bába nem tudott kijönni, hogy segítsen a szülésnél. Mindenkinél később született, és emiatt alig akadt játékostársa, rájuk inkább az állatok között lelt. Nem félt se pókoktól, se kígyóktól. Magához édesgette az összes kóbor kutyát és macskát, akik mindig hűen kísérték, akármerre is indult, enyhén bicegve és gondolataiba merülve. Amióta csak elkezdett járni, az anyjának rögtön feltűnt, hogy kicsit sántít a gyerek, ami viszont, úgy látszott, nem okozott neki sok kényelmetlenséget. Sőt, mintha szándékosan is elő tudta volna idézni ezt a nyomorultságát, ami néha megszűnt, majd pedig újra előjött, főleg ha a gyerek morcos hangulatban volt, és nem akart enni. Ám nem a morcosságát tartották a fő jellemvonásának. Hallgatag volt, mint az apja, és álmodozó, mint az anyja. Sokszor magával ragadta a fantáziája. Egyszer éppen hazafelé kullogott a magányos felfedezőútjáról, amikor egy árnyék futott be az utcába. Vízszintesen csúszott a földön, amíg meg nem állt a gyerek előtt. Itt irányt váltott, és felfelé kezdett kúszni a láthatatlan függőleges vonalon, és addig nőtt, amíg el nem takarta a napot. A fiú kővé dermedt, majd felnézett, hogy megtalálja az árnyék végét. Az árnyék pedig a gyerek fölé hajolt, és emberi hangon szólalt meg. A fiú nem eszmélt fel rögtön a szavakra, először csak bámult felfelé az ijesztően magas figurára.


− ... tudsz te olvasni, kisfiú?


− ... igen – suttogta a csodálattal megtelt gyerek.


− Visszafelé is tudsz olvasni?


− Nem... azt hiszem...


− Látod itt ezt a könyvet? Ha elkezdem visszafelé olvasni, jön a vihar. Félsz a vihartól?


− ... félek.


− Az egy garabonciás volt, kisfiam – magyarázta az édesanyja, miután a fiú hazatért – Meséltem neked róla. Nem emlékszel?


− De emlékszem – suttogta az elvarázsolt gyerek, és mint aki nem hisz saját szemének, az ablakhoz tapadva nézte a gyülekező viharfelhőket. Az izgatottság rövid időre szétkergette a veleszületett melankóliáját. Szomorú és vézna gyerek volt, mintha az ördögök kínozták volna. Nem segített rajta a féreghajtó sem.


Mire kamaszkorba lépett, egyre gyakrabban járt apjával együtt otthonról a hegyekbe, olykor a hegyeken túlra is. Magukkal vitték a favágó szerszámokat és a puskát is, és a Jóistenen kívül csak az ördög tudhatta, mire használták őket. Napokig nem volt róluk hír. Majd visszatértek, és csendben asztalhoz ültek, mintha csak reggel óta hiányoztak volna otthonról. A fiú egyre nőtt minden hazatéréssel, az apja pedig egyre öregedett, és idővel teljesen a fiára bízta a puskáját és a szerszámait. Majd egyedül is engedte menni. Az anyja csak sóhajtozott, de nem avatkozott bele. A férfiak dolga, gondolta, nekem ebbe nincs beleszólásom. Ezzel a filozofikus hozzáállással fogadta a sorscsapást is. Egy áldott napon a viharfelhők eltakarták az eget, és a vészmadarak célba vették a falut. Vijjogva röpködtek a fiús házak fölött, és követelték a nekik járó martalékot. Más asszonyokhoz képest Jóljártné nem jajveszékelt, nem zokogott, nem szórt átkokat, amikor a fia megkapta a behívót, bár titokban abban bízott, hogy a sánta nyomorékra nem fog sor kerülni. A veteményeskertben görnyedt a paradicsomos ágyás fölött, amikor búcsúzni jött a fia. Lassan kiegyenesedett, áldást adott rá, majd hosszan nézte, ahogy távozik, és csendes könnyek szántották az arcát.


Előbb minden asszony saját otthonában halkan tárgyalt az Istennel, könyörgött és követelt, zúgolódott és alázatosan reménykedett. Majd jöttek az első hírek, a gyász lassú, hatalmas szárnyú madarai elkezdtek körözni a falu fölött, és hallani lehetett, hogy az egyes házaknál, mint a vészjelzés, kitör a lelket tépő sírás, és a megijedt kutyák vonyítanak a gazdasszonyaikkal együtt. Jóljártné az egyik volt azok közül az anyák közül, akik még nem kapták meg a száraz részvétet kinyilvánító hivatalos értesítést, ami miatt mintha megint szégyellte volna magát a többiek előtt. Lelkének a legtávolabbi zugába rejtette el minden érzelmét, és tetszhalott állapotába merülve, éjjel-nappal várt. Néha minden munkát elhanyagolva, órákat ült az ablaknál és figyelte, ahogy a menekültek csoportjai vonulnak át a falun. A szomorú, fáradt szellemek ballagtak a megrakott szekereik mellett, és nyomokat nem hagyva foszlottak szét a poros levegőben. Jóljártné is saját árnyékává vált. A szíve ritmusa az óra ketyegését követte. A férjével alig törődött. Észre se vette, mikor jön haza, és nem hallotta az egyre mélyebb sóhajtozásait. Már rég elfelejtett enni, és elolvadt volna, mint a halkan égő gyertya, ha egy másik várakozó asszony nem nézett volna be hozzá. Valami jelentéktelen ürügyet talált a látogatáshoz, de Jóljártné rögtön ráeszmélt, miért is jött valójában, és rövid, udvarias szóváltás után, máris szabadon folyt a könnyebbülést hozó beszélgetésük, mintha áttörtek volna a némasági fogadalmukon. A még reménykedő várakozóknak nagyobb szükségük volt a támogatásra, mint a belenyugodott gyászolóknak. A bizonytalanságban ragadt asszonyokat, akik nem kaptak hírt fiaik sorsáról, még jobban megviselte a törékeny remény, mint a mély, sűrű gyász azokat, akik nem tudván, hol van a földi sírjuk, szívükben temették el gyerekeiket. A két asszony egyre gyakrabban találkozott, hogy elmondják egymásnak, miből gondolják, hogy az ő gyermekeik biztosan hazajönnek. Néha ki is mentek a falu határába, és ott, a dombra felkapaszkodva figyelték az utat, mintha így jobban tudták volna befolyásolni a dolgok rendjét. Ez a titkos szokásuk idővel egy csoportos szertartássá fejlődött, több asszony csatlakozott hozzájuk, akik nem törődtek az egyre terjedő suttogással: ezek a bolond Mirkónál is bolondabbak.


A megosztott bánat könnyebben elviselhető, és Jóljártné feléledt. Visszatért energiával sürgölődött a ház körül, minden percét igyekezett eltölteni valamivel, és közben folyamatosan várt. Bármit csinált, mindig várt, és mindig nyitva tartotta a kaput. Néha hirtelen meg-megrezzent a munka közepén, mint akit egy röpke megérzés fogott el. A kapu elé sietett, és a fejét kapkodta ide-oda, mintha a kint játszó kisfiát keresné, akit haza akart hívni vacsorára, ám ilyenkor a kisfia helyett csak egy szerencsétlen kéregető bandukolt az utcán. A csalódása ellenére Jóljártné mindig nyomott valamit a koldus kezébe, és mindig egy karéj kenyeret és egy pohár vizet tartott otthon a fia bekeretezett fényképe előtt, hogy valamely jóságos lélek segítsen rajta, ha a fia éhínségtől vagy szomjúságtól szenved a lángoktól pusztuló, hegyeken túli országban. Az imáit sem csak a fiának szánta, hanem minden olyan embernek, aki fiának segítségére lehet azon a sose látott, ellenséges vidéken.


---


A novellának még nincs vége, a folytatásért kattints ide!