Jöttél a sok hülyeségeddel. A sötét elméleteid. Mindenben igazat adok neked. De gyerekesen fejezted ki. Mégis lehet, hogy ez volt az utolsó pár éved, amikor még képes voltál elmondani, hogy valami nagyon nincs rendben. Én mindenesetre hálát adok az istennek, hogy életem csak kevéssé volt mozgalmas, s így csupán távolról sejtettem meg ezt az iszonyatot, és most boldog házasember vagyok.

 

A társasági életed jól állt, hiszen van-e szebb mámor a kétségbeesésnél, van-e ennél tetszetősebb, vonzóbb, különösen a lányok szemében. Tizenöt, Bori. Tizennégyben senki.

 

Tizenhárom, tavasz, Zsófi nincs. Hűvös reggeli utcák házibulikról haza. Fél hatkor rácsodálkozni, milyen szép dolog a reggel. Szép lenne korán kelni. Beleírtad a hülye önfejlesztő napirendjeidbe, mostantól ötkor, hatkor, hétkor ébresztő, reggel ötven fekvőtámasz. A szerencsétlen küzdelmed. Te versus a sok szar, gyengeség, számítógépes játékok, többi ember akarata, számtalan komplexusod gyerekkorodból.

 

Nem akarlak elkeseríteni, a lehető legkíméletesebben bánok veled. Neked az a bajod, hogy sose tudtad eldönteni, hogy tényleg rosszul vagy-e. Hogy a pánik, az ágyból kikelni nem tudás, a saját törött nyakadról fantáziálás, az, hogy Zsófi szánalmasan és nyálasan hiányzik, ez nem mind csak póz-e. Esztétikai bánat. Önszeretet még a bűntudatban is. Írni-olvasni tudó ember lettél, túl reflektált ahhoz, hogy magad előtt hiteles lehess. Online depresszió-teszteket töltesz. Nem tudod, hogy valaki milyen könnyen be tudja csapni önmagát, ha oly mértékben birtokában van a dialektika feloldó hatalmának, mint te.

 

Az inszomnia nem volt vicces. Láttad a reggelt. Nyitott ablaknál dohányzol, az utcán fehér és hideg a fény, öt harminc. Nem alszol, nem eszel, csak rá gondolsz, tíz kilót fogytál egy hónap alatt, ez mondjuk tök jó, tizenhárom ősz.

 

Trier-filmeket nézel, ötször egymás után a Melankólia, tizenhárom december. Bánatos arccal Kierkegaardot olvasol. Most a mélyére mész, beavatod magad, férfiként jössz vissza. Félbehagyod, érettségi óta nem tudtál elolvasni egy könyvet sem. Hullák, kivégzések, az ISIS 1080p videóira várnod kell nyárig.

 

És jobb. Nem ezt akartad. Aki melankolikus, az meg akarja magyarázni önmagát önmagában. Vergődsz, egyetemre jársz, a szüleidhez jársz hétvégére, nem elég szar. Megment téged a kellemes huszonegyedik század, a szociális helyzeted, a gyávaságod. Ha nem tudod elpusztítani magadat, akkor nincs hatalmad magad fölött, és akkor nem vagy szabad. Ha nem vagy szabad, nem tudsz szeretni. Erre sincsenek saját szavaid huszonhárom évesen. A melankólia minden bűn anyja.

 

Gyerekkorodban játszottad, tudod, hogy a fürdőkádban a víz alá merülsz, becsukod a szemedet, megpróbálsz megfulladni, és nem megy. Nincs ebben semmi szégyen. Egyszer majd nem sikerül feljönni. Amikor már nem akarod, akkor nem sikerül, a lábad bénul le először, mint a nagymamádnak az utolsó napokban, aztán a nemi szerved, fölfelé mindened, talán filteres gyümölcstea illatát érzed, hányás-, fém-és hamuíz a szádban, és akkor meghalsz. Tudom, sokat gondolsz erre. Zajosan felmerülsz, kapkodod a levegőt. Emlékszel, már az új házatokban, a kék csempés fürdőszobában, kilencvennyolc.

 

Kétezertizennégy tavasz, kilégzés-belégzés. Csinálod a vizsgáidat, bölcsészkar félerővel, tanulsz, de nem annyit, hogy kiemelkedj. Valami félállás, fordítasz, megtanulsz vezetni. Mozgásképtelenre iszod magad házibulikon. Másnap jó barátoddal járod a várost, filozófiáról beszéltek, kiülős helyek, limonádé, fagyi, kínai kaja. Néha szerelmes leszel egy picit. Jól érzed magad, szép vagy, bár újra elhíztál. Bajuszt növesztesz, úgy nézel ki, mint Szaddám. A lányok ennek ellenére jól érzik magukat melletted. Bori is simán összejött. Meg akarnak menteni, ezt tudatosan kihasználod. A nőket jobban is tisztelhetnéd majd.

 

Neked az az egyik császári kedvtelésed, hogy soha egyetlen gondolat elől sem térsz ki.

 

Jössz a sok hülyeségeddel. Nem lehet eldönteni, komolyan mondod-e, te sem tudod. Egyszer szokásos merészségeddel kijelentetted, hogy nem vehetjük zokon Nérótól, ha lángba borítja Rómát, csak hogy elképzelése legyen Trója égéséről, de fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon valóban volt-e benne elég művészet ahhoz, hogy ezt élvezni tudja.

 

Huszonhárom és huszonnégy, huszonöt, hullámokban gyász, bűntudat, egyre több harag. Tizenöt kilót hízol, a kortizoltól nem tudsz lefogyni. A szőkített hajú, értelmes, hatvan körüli pszichológusnő szerint a depresszió olyan stressz, mintha katona lennél a fronton. Budai magánrendelő. Fehér ablakkeret, csipkefüggöny, halk utcai zajok, ikeás asztalon kis vekkeróra, köteg zsebkendő a síróknak. Te nem sírsz, szabatosan és szenvtelenül beszélsz magadról, mint mindig. Gondolkozol rajta, hogy megöld magad, de nyilván nem ölöd meg magad.

 

Elfogadom neked, hogy Zsófi miatt gyászt éreztél, legyen. Pedig még találkoztatok is néha egy kávéra. Nem az érzéseid érdekelnek. Az igazi halálok és gyászok és felnőtt baj idején nem lehet komolyan venni egy majdnem-kamasz szakítást. De hogy képlékeny, kedves, bármi-lehetből tényleg egy geci lettél és elég üres, ezt minden joggal gyászolhatod.

 

Átláttad mindennek a hiábavalóságát, de nem jutottál tovább. Aztán tizenötben Borival már nem is úgy szakítottál, hogy fröcsögve elküldted a kurva anyjába valami apróságon, nem is idegesített annyira, mint a korábbi lányok. Úgy csináltad, mint a normális emberek, a kortársaid, hogy hát ez most ennyi, legyünk barátok. És ez, ha lehet, még üresebb és szomorúbb volt, mint korábban a bántalmazó drámáid. És már nem is ittál annyit és futni jártál. Megint jobb lett.

 

Azért az tényleg szomorú, hogy egy ilyen jó képességű, tehetséges fiú, mint te, az összes erejét szétszórta. Semmiben nem lettél igazán jó, nem tanultál meg új nyelveken, nem csináltad meg a filozófiaszakot pluszban a történészdiplomádhoz, pedig mindig tervezted, és külföldre sem mentél valami jó egyetemre tanulni, simán megtehetted volna. Ne aggódj, kihozol ebből is valamit. Remélem sikerül. Munka, házasság. Sikerül átlagos és normális és közepes emberré válod majd. Boldoggá tesz majd, hogy Istennel szemben sosincs igazad.