Itthon vagyok végre,
Itthon nézek az égre
Nem tudom, mennyire egészséges, de jelentős hajlam van bennem a szentimentális nosztalgiázásra. Majdnem annyi, mint egy első generációs Nyugat-szerzőnek, csak én nem szeretem annyira az időmértéket.
Olyan, szép volt
Azt reméltem, halálig játszom
Szép volt
Hát játssz el értem
egy szentimentális 'rakenrollt'
Most például negyedszázados évfordulóját ünnepeljük az érettséginek, és két tannyelvű osztályként harmincadik évfordulóját annak, hogy elkezdtük anno a gimit. Ráadásul a huszadik évforduló elmaradt, és eleddig nem lett bepótolva. Talán emlékeznek még páran, 2020-ban nem volt magától értetődő, hogy az ember kimozdul-e otthonról. Akkor mondtuk, hogy a világ sosem lesz többé olyan, mint volt. Hát, lassan érdemes lenne kivizsgálni, tényleg így van-e.
Hajnali szél veri az arcomat,
A taxi már majdnem elhaladt,
Amikor leintem, bent meleg van, téphetünk.
Mindezt megfejelendő ráadásul külön blődlivel teszem magam próbára: végigutazom a városon. Azokon a helyeken, ahol 25-30 éve rendszeresen jártam, és azóta, okok hiányában, már jócskán nem.
Jójszakát, jójszakát,
szemüket lehunyják
óvodák, iskolák,
és a Kun Béla téri fák.
Fenn az égen már ébred
a csillagvilág,
és a szellő egy csellón húz
melódiát.
Nyilván hülyeség – egyrészt. Másrészt viszont, mondja a bennem lappangó Török Gábor, van értelme. Úgy tűnik, nehezen dolgozom fel a dolgok elvesztését, ez is okozhatja a depressziót. Talán ez majd segít. Elmetrózom a Délibe (az valamikor egy lüktető pályaudvar volt, nem kísértettanya, mint manapság), átsétálok a Vérmezőn, aztán el a 78-as (vagy mi) megállójába a Krisztina körút-Attila út sarkán. Arrafelé lakott a nagyanyám, sokszor buszoztam onnan egyedül. Akkortájt kezdtem élvezni az önállóságomat.
Ma is, ha arra járok, fázom
Még ha rekkenő július van is
Érzem a hátamon a régi krombikabátom
Meg volt rajtam egy sapka is, ta-ra-ta-ta-ta-tam
Aztán a Blahán átszállok a metróra, kimegyek az Örsre, és nem vágok át a másik oldalra, a 13-as hurkával együtt kanyarodva, mert ott már rég az Árkád van. De felszállok a buszra, amit most már 276-osnak hívnak, de nem piros, viszont csuklós, és elzötyögök Rákosligetig.
Lassan lekopik a festék
A babaházakról
Őrzi egy ideig a padlás,
Majd belepi a szürke por.
És végül a szemétbe dobják,
Hiába sírnak a megunt fababák.
Ott szépen átkelek a zebrán (már van lámpa is), és várok egy 98-ast. Azt hiszem, még így hívják. Azzal elmegyek a KöKiig, illetve eggyel előbb szállok le, a Sibrik Miklós úti felüljárónál, itt még lehetett ülőhelyet fogni az 51-es buszon (most 151, biztos van oka). A KöKi meg annyira más, hogy szót sem érdemel. Sehol a narancsárga műanyag, a penetráns ammóniabűz, a hentes, vagy a konténerbe bújt alter-rocker paradicsom, lemezekkel, pólókkal, miegyébbel. Már letöltögettem a kapcsolódó zenéket is, Pierrot Az első felvonás című lemeze 95-ből, meg a Crash! Boom! Bang! a Roxette-től. Ezeket rengetet hallgattam ezen az úton.
Nekem írod a dalt
Nekem énekeled
Innen már sima az ügy Erzsébetig (jár már vajon az óra a Wekerle sarkán?), ahol csak besétálok a gimi utcájába. Nem tudom, megvan-e még a Dési Borozó, az Á nevű (nagy piros A betű a bejáratnál, talán az Átrium szóból, talán nem) korakapitalista próbálkozás mini bevásárlóközpontra (volt benne fénymásoló), a sarki kisbolt, vagy mellette a trafik. Pardon, Nemzethy Dohánybolt, a vármegyei főispán engedélyével, kéhlekalássan tekintetes uham. A villanycigit még a szomszéd telek határán elteszem majd.
All these places had their moments
With lovers and friends, I still can recall
Some are dead and some are living
In my life, I've loved them all
Lehet, hogy lesz Beatles is. Az Abbey Road mondjuk, a tűzoltóságnál jött általában a Maxwell’s Silver Hammer. Mármint nem ennél, hanem a keresztúrinál, ahol és amikor még fordult a nyolcvanos.
Talán meg se kell nézzelek élőben,
hisz ismerlek, mint a tenyeremet.
Látlak Amerika!
Vigyázz Amerika!
Bár még sosem jártam ott.
És persze csendesen feldolgozom majd, hogy minden más lett. Kisebb, át is építették, mi is sokat változhattunk (idáig még el sem gondoltam a dolgot). Ki jön el, mit szólunk egymáshoz, meg ilyenek. É. például legutóbb (tíz éve) kellemes meglepetés volt, persze mihez képest: sosem ismertük egymást igazán, az osztott osztály másik felébe járt. Lehet, hogy valójában mindig is jó fej volt. Valószínű, ekkorát ritkán változik az ember.
s az én volt udvarom csacska hölgyei is
ugyanúgy fájnak nekem,
hisz mind megannyi tévedésem...
K. azt hiszem, el sem jön, A.-ról szinte semmit nem tudok (csak annyit, hogy végre boldognak tűnik, és ez jó, akkor is, ha ez mindkét esetben viszonzatlanul egyoldalú maradt), és nem tudom, mire számíthatunk a többiekkel egymástól. Legfeljebb majd írok egy Kemény István-parafrázist, mielőtt visszaindulok Bajorországba a családdal. Véresen komoly lesz, mint egy jófajta francia drámában? Barátságos és szerethető, mint legutóbb? Öreges nyugi? Parti, ha már a rave-korszak idején voltunk fiatalok?
Saturday night, I feel the air is getting hot
Like you, baby
I'll make you mine, you know I'll take you to the top
I'll drive you crazy
Saturday night, dance, I like the way you move
Pretty baby
It's party time and not one minute we can lose
Be my baby
Hogy mit kezdünk úgy egyáltalán egymással, talán megírom legközelebb. Vagy a másik érintett, majd kiderül.
I'm walking down this empty road to nowhere
I pass by the houses and blocks I once knew
My mama told me not to mess with sorrow (Sorrow)
But I always did and lord I still do
I'm still breaking the rules
I kick it up
I kick it down
