Ami nekem a X. (iksz, mint római tízes, hivatalosan tizedikutca, igen, sajátos, képzeljék el azt, aki a XXVII. utcában lakik, mennyit kínlódik a lakcíme bediktálásával, már csak ezért is megértem, hogy a Tomiék annak idején elköltöztek, de minden rendszerváltást kibír, praktikus ebből a szempontból, ezeket sem kell többet eldarálnom) utca, az a fiaimnak a Münchener Straße lesz. Nem, nem az Äußere Münchener Strasße, a sima. Innere, mondhatnánk, de ilyen nincs. Csak jelzőtlen és Äußere, miszerint külső. A belső az már a tulajdonképpeni belvárosnak hovatovább része. Nem egy megapolisz, ha megyek öt percet, az már de facto belváros, városkapu, főtér, templomok, mifene. Mi ennek a határán, két sörgyárral egy utcában (a saroképületiség diszkrét bája).
Ami nekem a házunk volt (még a dédanyámék költöztek bele a huszadik század elején, vagy száz évet lehúztunk itt, Mányokyak, Munkácsy, Szalay, egy volt a családdal, az volt az Otthonom, így, nagybetűvel, múlt idő, fickdich Alzheimer, nemcsak anyám vetted el, de a hazát is a hazamenniből), az a fiúknak a Juhász-Gebäude lesz (legalább ennyi magyar szál van), aljában a Tedivel meg a Börgenkinggel. Meg a félemeleten megálló szűkös lifttel (fel is út, le is út, lehet, hogy a vicces kedvű építtetők erre játszottak rá), az ablakból látszó Herbstfest-óriáskerékkel (két évig teszt- és oltóközpont volt, erre nem feltétlen fognak emlékezni; nem is baj), meg a hegyekkel. Ligeten nem látszottak az Alpesek, csak a kert, másik oldalt meg a Vadék háza.
De ott volt a trafik, a Főút másik oldalán (Ferihegyi út egyébként, de speciel Ferihegyig még most sem igazán megy ki), ott volt az újságos, ahol egy időben már nem is kellett kérnem a lapokat, szó nélkül tették elém, még később félretevős-hiteles rendszer is volt. Nekik a Tedi (biszbaszban verhetetlen), meg az újságos az állomáson (itt a nyakukon ragadt ajándékkacatos gyerekújságokat szokták a fiúknak adni, cserébe persze itt veszem meg a linuxos lapokat, amiket sosincs időm rendesen végigolvasni). Ami nekem a Háztartási volt, nekik tuti nem lesz a Rossmann – a háztartásiszagot már csak lelki orrommal érezhetem, a hanyatló Nyugat ilyet már nem tud, a kínálat sem ad elég párhuzamot, és a Röltexnek sincs pandantja (pedig a röltexszagot is fel tudom idézni, ki a röltex szagát szíjja, annak mit csinál a mije vissza?).
Ami nekem a hatodikutca, az nekik a Szent Mihályról elnevezett ovi: felnőtt szemmel is hatalmas kert, szemben a földbe ásott Taurus gumik sajátos hangulatú eastern-hangulatával (jé, szerintem még westernt sem láttak, majd előszedem nekik Bud Spencert vagy a Limonádé Joe-t, bár azt szerintem egy darabig nem fogják tudni értékelni).
Ami nekem a Kasztelli, majd a Nyolcutca, majd a Hősöktere (egy ideje Gregor József, ő halt meg előbb, pedig a Ragályi is lehetett volna névadó, az ő telkükre is épült az új épületszárny, amióta az kész, már nem három épületben zajlik az oktatás, a Nyolcutca helyén ma már lakóház, meg procc delikátesz-kávézó), az Edit néni, az Ildi néni, meg az Anikó néni, az egyelőre a Fraugránel – a maga módján egy liga velük, mázlink volt/van vele.
Ami nekem a hetvenhatos, az nekik még nincs is – kocsival vitetik a seggüket a nyomoroncok, vagy biciklin, a vonat-S–Bahn-U-Bahn az kaland, nem napi rutin, de majd lesz ez még ígyebb is.
Ami nekem a Pitypalatty, a Vadász, meg a Gyilkos, a közelben elterülő kocsmák világa, az nekik szintén párhuzam nélkül marad. Az apjuk a napi élet része, nincs pótapafigura alkoholistává lett nagybácsi. Nincs unokatestvér sem, ez komolyabb veszteség. Viszont vannak ők egymásnak, az majdnem olyan.
A fagyizó nem a Jutkanéni csavarósa, hanem a La Perla olasz cucca. A menzán nem a kelkáposztát, hanem a büditésztát nem eszik, és nem csokispiskótának örülnek, hanem a pizzának.
A bájgli izgalmas kérdés: a süteményt ismerhetik, az öreg Benedeket már nem igazán. A Benedeket majd a Macskafogó felől megmagyarázzuk nekik, azt már szeretik. A kis Benedeket meg majd elmondjuk, hogy ő meg híres vízipólós volt.
A Szilvásgombóc közös nevező; a dal mindenképpen, magát az ételt még nem sokszor ették, meg még különben is finnyásak. Meg nekem is az anyámat jelenti (madlenkeksz, ugyan már), de néha kell, hadd fájjon, hagyom.
Továbbisvan, mondjammég? Minek? Szabó Pál Könyvesbolt (vagy a kis bódé, amit elsők közt sodort el a rendszerváltás) vs. Thalia, Rákos-patak vs. Mangfall (vagy az Inn), Maros mozi vs. helyi multiplex: már engem is riaszt a saját boomerségem.
Ami meghatározza, ki vagyok, az nekik (minő meglepetés, most szóljon hozzá, Sajókám) már más lesz. Nagyon más. Belegondolni is nehéz (bár kicsit együtt fedezzük fel őket, ez azért így kicsit könnyebb). Nem tudom, gondolnak-e majd ugyanilyen nosztalgiával a régi Rosenheimra, elérzékenyülnek-e majd a gyerekkorukból származó fotókon, vagy a még régebbieken. Ahogy azt sem, hogy az ő gyerekeiknek mi lesz a saját Rosenheimjuk.
(Bevezetés-tárgyalás megvolt, most kéne a befejezés, de nincs semmi jó ötletem. Különben sem ismerem még a történet végét: ha kiderül, ideírom. Becsszó.)
