Alkotói válság kerülget (jó ideje, de ez más lapra tartozik), nehezen tudom megragadni, miről is írnék szívesen. Állandóan egy ostoba falba ütközöm, amiről már nem is tudom, ki és miért állította. Legfeljebb sejtéseim vannak.

 

Szóval, gyakorlatilag bármi, ami eszembe jut (és eszembe juttat valamit) valamilyen módon valamilyen történethez kapcsolódik. Az történt, hogy, és ekkor... Valamikor úgy alakult, hogy, aztán pedig... Ilyesmik.

 

És itt vérzik el a dolog. Valamiért magát komolyan venni kívánó szöveg nem foglalkozhatik történettel. Ez talán ki is van mondva valahol. Történet ijen: rósz.

 

Az utóbbi időben sok, lelkesen írni akaró és szerető embert volt szerencsém kicsit közelebbről megismerni. Azok, akik valamilyen történetet szeretnének elmesélni, mind pironkodnak kicsit emiatt, és automatikusan a „ponyva” feliratú fiókban helyezik el saját magukat. Mert a magyar irodalomban kerüljük a történeteket (manapság még a központozást is, hadd szenvedjen az olvasó hosszú, tagolatlan szövegfolyamokkal. Úgy kell neki, miért akarta elolvasni?).

 

Érdekes, mennyire nem egyértelmű ez másutt. Itt-ott belefutok reményteli szerzőknek szóló írásokba (a Zalgoritmus, az a gonosz, az már csak ilyen), ahol mindenkit arra biztatnak, hogy mondják el bátran a történetüket. Mert hasonlót biztos írtak már, de az övékét, pont ebből a szemszögből, pont ezekkel a hangsúlyokkal, pont így: még nem. Az irodalmi szenzációk is jobbára történetek: valahogy könnyebb fontos dolgokról is cselekménnyel, szereplőkkel, hatásokkal és viszonyulásokkal beszélni, mint vég (és tét) nélküli belső monológokkal. Könnyebb bizonyos témákat átélhetővé tenni, ha azok egy történetbe vannak ágyazva, és nem a levegőben lógnak. (Hírlik, egy könyvet, amit magam is jó szívvel ajánlottam, manapság sokan arra használnak, hogy elcsigázott pedagógusoknak tegyék érthetőbbé az autizmus sokszínűségét. Egy dolog erről a kötelező képzésen hallani, és egy másik átélni, mit hogyan élnek meg az érintettek.)

 

Épp most olvastam, hogy Ázsiában a fiatalok egy manga/anime/Netflix-sorozatból ismerős jelképpel fejezik ki elégedetlenségüket. Mert ahhoz tudnak kötődni, azt nem kell magyarázni, a kissé idegesítő szalmakalapos figura (én legalábbis valamiért sosem tudtam igazán megbarátkozni a műfajjal, bocsánat) valami olyanról mesél, amit másképp szinte lehetetlen lenne megfogalmazni. A története miatt.

 

Mi pedig kínosan ügyelünk arra, hogy ne meséljünk semmit. Mintha nem az a kultúra lennénk, ahol a sorok között, vagy akár a csendekben annyi mindent el tudtunk már mondani. Mintha nem lehetne egy tisztességesen elmesélt történetben bármikor valami többről is beszélni (ahogy mondjuk Szabó Magda az Abigélben tudott valamit mondani civil kurázsiról, tisztességről). Mintha nem értenénk, ha egy történet valami másról szól (nem véletlenül nézték meg annyian a Szegénylegényeket, ami pedig nem tartozik a könnyen emészthető filmek közé, vagy idéznek mondjuk A tanúból, például).

 

Van valami ötletük, miért lehet ez? Miért nem akarunk történeteket elbeszélni, ha egyszer annyira érdekesek amúgy? Nem lenne megint ideje egy paradigmaváltásnak? Nem lehet, hogy eljött az idő, amikor érdemes megnézni, használható-e valami abból, amit az aktuális fősodor nem kedvel? Az irodalomtörténet is erről szól: jöttek a fiatalok, akik visszanyúltak ahhoz, amit az előzők elutasítottak: romantika a klasszicizmust, realizmus a romantikát, és így tovább. (Ha egyáltalán elutasították, és nem valami félreértés gerjesztette magát újra és újra főszabályként dogmává, de ezt ítélje meg valaki erre alkalmasabb személy.)

 

Nem lenne kedvünk kipróbálni, megy-e ez még nekünk? Lenne kedvünk elmesélni egy (két, három, akármennyi) történetet? Lenne kedvünk megnézni, el tudunk-e még egyáltalán mesélni valamit?

 

Mit gondolnak?