Egyáltalán mit és hogyan lehet írni akkor, amikor a szomszédban háború dúl? Pláne, hogy valami irodalmi vonzata is legyen, ha már kortárs szépirodalmi satöbbi lennénk. Ha eszembe jut valami könyv, majd ajánlom. Vagy valami más kortárs művészeti. A Cabaret mondjuk. Akár a Madách előadása, aminek egy próbáját volt alkalmam látni, idestova harminc éve. Garas Dezső pár üléssel mellettem a nézőtérről nézte a többieket, amikor épp nem volt színen. Psota Irénnel, főleg. (Konferanszié: Paudits Béla. Zseniális volt, nyugodjék a megérdemelt békében.) Időnként feltűnik a YouTube-on a felvétel, nézzenek utána. Vagy nézzék meg a filmet, vagy valamelyik másik feldolgozást. És reméljük, hogy nem rólunk szól, nem a perceken belül nyakunkba zúduló világégésről.
Vagy eszembe jut I, akivel Münchenben dolgoztam. Ukrajnai orosz volt (van, itt él azóta is, ő is munkahelyet váltott, a gyerek már ovis lehet), erős nagyorosz identitással. Lvov, olyan város van. Lviv – lehet úgy is mondani, na ja. Lemberg? Na, olyan nincs, nem volt, nem lesz. És komolyan gondolta. (Köztünk szólva: Pozsony? Bratislava? Pressburg? Amíg az ott lakók egymással békében élnek, nem mindegy, milyen néven szeretik a városukat?) Csillogó szemmel hitte a Putyin-propagandát, egyszer lelkesen mutatott egy könyvet, amit olvasott. Sztálinról szólt, de nem kérdezősködtem. Valószínűleg nem ugyanarra futtatta ki a szerző a végkövetkeztetést, mint a magyar történelmi emlékezet. Gondolkodom, hogy ráírok, megkérdem, hogy van. Nem gúnyból, és nem is a propaganda miatt. Aranyos fiatal nő volt, kedves, barátságos. Tényleg érdekel, mi lehet vele. Hogy a rokonai (eddig) megúszták-e, hogy jól vannak-e. Érdekelne persze az is, változott-e a véleménye a propagandát illetően, de ezt sosem fogom megkérdezni. Volt annyira fiatal és naiv, hogy még szabadon hihesse: a politikában van jó és rossz. Az ő akkori korában tán még én is hittem ilyesmiben. És őszintén sajnálom, amikor azt kell feldolgoznia, hogy korábbi idoljai a hazáját, a szomszédait, vagy az anyját lövik. Sajnálom, hogy keservesen csalódnia kell valamiben, amiben hitt, és dühös vagyok azokra, akik elhitették vele ezeket. Senki sem érdemel ilyesmit, egy aranyos, kedves, fiatal anyuka végképp nem.
Vagy A, a mostani munkahelyemen. Ő is Németországban él, de őt valahogy elkerülte a propaganda. És csendben annyit kér; ne utáljuk azért, mert orosz. Nem ő tehet róla. És kéri, gondoljunk azokra a bátor oroszországi oroszokra, akik a letartóztatás biztos tudatában mennek tüntetni az ellen a háború ellen, amit háborúnak sem szabad nevezniük.
Aztán eszembe jut Ephraim Kishon (született Hoffmann Ferenc, később Kishont néven a Lúdas Matyi munkatársa, majd a munkaszolgálat és a malenkij robot környékén szerzett tapasztalatai nyomán viszonylag hamar Izrael egyik legfontosabb humoristája). Neki is egy félmondata (ezekben jó volt, saját bevallása szerint is a pesti humort művelte ivritül is): hogy ’56-ban valamelyik Urálon túli szovjet tagköztársaságból átvezényelt kiskatonák gurultak Magyarországon, abban a biztos tudatban, hogy a fasiszta Németországban küzdenek a Jó győzelméért. Nem sokban különbözhetnek azoktól a szerencsétlenektől, akik most Ukrajnában nem értik, hogy a megígért ünneplő tömegek helyett miért düh és lövedékek várják őket. Akiknek a szülei nem értik, mit keresnek fiaik Ukrajnában egyáltalán. Tessék nyugodtan Kishont olvasni. Nem optimista, de legalább őszinte.
Vagy Békés Pál, és a Csikágó: abban is van egy orosz szereplő, akit a balsorsa vet a hetedik kerületbe. Magyar származású, ráadásul. Aki Kákáeurópában nem misling, az hazudik, ez ennyire egyszerű. Olvassanak Békés Pált is. Vagy hallgassák meg a hangoskönyvet, Kulkával.
Vagy eszembe jutott Frederick Forsyth, aki ugyan nem John Le Carré, de ez a könyveinek nem árt; másképp jók, főleg a korábbiak. Kettő is. Az ördög alternatívája, és az Ikon. Előbbi az ukrán függetlenségről álmodó szovjet polgárok elkeseredett akciója körül bonyolódik, utóbbi a posztjelcini Oroszország lehetséges sorsával foglalkozik (különösen most úgy tűnik, hogy egy valahonnan előkapart Romanov nem is lett volna annyira rossz húzás). Mondjuk ebben is van egy második világháborús veterán harckocsizó, aki fellép a hazájáért. Mert az oroszok is szeretik a hazájukat, meg a gyerekeiket, ahogy Sting is utalt rá. És nem hiszem, hogy szeretnének bárkire is lőni.
És gondolok V-re is, akitől az illusztrációk származnak (köszönet értük). Közeli ismerősök nem vagyunk, egy egyetemi sajtódzsemborin találkoztunk idestova húsz éve. Egyikünk sem lett újságíró végül, de a Facebook-ismeretség megmaradt. Mint kiderült, neki is vannak ukrán rokonai (szerencsére már biztonságban, láttam képet. Legalábbis néhányan.). Ő látta a Dnyepert, játszott ukrán játszótereken, a nagyszülei ott éltek. Neki is húsába vág mindaz, ami történik. Különösen az a bornírt gonoszság, amivel ostoba emberek visszaböfögik mindazt, amit a posztszovjet propaganda el akar velük hitetni. Hogy nem történik semmi, az ukránok saját magukat bombázzák, különben is úgy kezdödött, hogy többször erőteljesen öklön fejelték a békésen ácsorgó fegyveres erőket, akiknek érzékenységét sérti, hogy mások úgy gondolják: nem baj, ha van egy közös védőernyő.
És ez dühít a legjobban: jó ideje birizgálják érdeklődésemet az álhírek, a normalitásnak hadat üzenő hülyeségek és/vagy gonoszságok, az összeesküvés-elméletek. Mára persze visszasírom az időket, amikor még csak a chemtrailtől kellett tartani, nem a gyíkemberek mutánsgyártó oltásába tett 5G-chiptől, de ez más történet: az, hogy bárki ennyire könyörtelen hazugságokat terjesszen, az egészen új szintje az elmebajnak. Különösen az álhírek forrása: azok, akik ezeket elindítják, azok, akik amúgy valószínűleg rendes, jóravaló emberek elméjét mérgezik. Ők dühítenek különösen. És könyvet sem tudok nagyon ajánlani (na jó, Krekó Péter Tömegparanoiája jó, bár az én érdeklődésemhez mérten kicsit rövid). De talán nem is kell. Itt vannak ezek a képek, és a hozzájuk kapcsolt, különböző fórumokban publikált szövegek. Valóság és hazugságok éles kontrasztja. Nézzék meg őket, gondolkodjanak rajtuk, és ne higgyenek azoknak, akik bármikor bármilyen témában hazugságokat terjesztenek.
I-ért, A-ért, V-ért, és magunkért.
Szalay Gergely
Köszönettel tartozunk V-nek és a Telexnek, hogy megengedték a képek felhasználását.
