Kérdés persze az is, miért foglalkozik egy irodalmi(as) oldal egy filozófus-politikussal. A válasz egyszerű: akárkivel nem feltétlenül foglalkozunk, de TGM önálló minőség volt, a magyar szellemi élet megkerülhetetlen figurája.

 

Mondom ezt úgy is, hogy leglátványosabb korszakában nemigen tudtam, ki ő. A Kacsamesék-generáció tagjaként közéleti érdeklődésem ekkoriban még nem nagyon éledezett, később pedig már visszavonult a pártpolitikától („Fizetem a tagdíjat” – válaszolta egyszer Friderikusz Sándornak, amikor az SZDSZ-hez fűződő viszonyáról kérdezte, már jócskán az ezredforduló környékén. Szellemesnek már akkor is szellemes volt.). Egyszer láttam szónokként is, az Erzsébet híd tövénél. Egy tavaly fájdalmasan korán elment barátommal hallgattuk, nem sokkal előtte Andrassew Ivánnak tudtam gyorsan odaköszönni. Úgy tűnt, Iván megismert (milyen utálatos dolog múlt időben írni róluk, jaj). Jó szónoklat volt, de (spoiler alert) nagy hatással nem volt a dolgok állására. Nem is a remélt siker miatt voltak emlékezetesek ezek az alkalmak, de sok jó emberrel lehetett találkozni.

 

TGM (nekem TGM, voltak sokan, akiknek csak Gazsi) a politikai filozófia egyik legkiválóbb tudója és legegyénibb hangú művelője volt, lényegében függetlenül attól, hogy a huszadik század tapasztalatai után a marxizmus nem feltétlenül látszik annak a minden aspektusból jól átgondolt ötletnek, aminek a megvalósítására tett kísérletek előtt tűnhetett. Nem akarom ezt mélyen boncolgatni, a Szófán messze nem én értem legjobban a filozófiát.

 

Inkább volt az igen figyelemreméltó, ahogyan írt. Bármiről. Is. Minden rém idegesítő modorossága mellett élmény volt őt olvasni. Lehetett vele persze veszekedni, mint a tévé előtt a balfék főhőssel, de nem odafigyelni: na, azt nem. Tudta, mit akart elmondani, tudta, a rendelkezésére álló helyen hogyan tegye ezt (a publicisztikáiban például nemigen voltak ógörög betétek, szemben a tudományos munkáival, ezért nem tudunk elég hálásak lenni), és hajlíthatatlan volt a saját erkölcsi alapállását tekintve is.

 

És persze roppant szórakoztató. Összetéveszthetetlen stílusa volt, egyszerre ironikus és irigylésreméltóan következetes, sőt: képes arra is, hogy tévedéseit belássa. És persze (na, itt az irodalom), mint minden nagy író, mindig magát is írta. Nem tudott úgy búcsúzni (miért van az, hogy ebben az országban ennyire jó nekrológok szoktak íródni?), hogy az írásból ne sejlett volna ki: az elhunyt majdnem akkora tehetség és koponya volt, mint ő. Csak tévedett olykor, ezért jutott más álláspontra. Ezek után merész vállalkozás lenne TGM-nekrológot írni, hisz ezt autentikusan csak ő maga tudná megtenni. Érdekes is lenne: TGM, a szerző mikor és hol mutat rá arra, hogy TGM, az írás alanya hol tévedett és lett kevésbé izgalmas a szerzőnél. Biztos vagyok benne, hogy valahogy megoldaná. Kissé modorosan, föltétlenül fölülről nézve mindönre és mindönkire, de az is biztos, hogy volt mire szerénytelennek lenni: eszével magasra jutott, és nem nagyon akadt méltó társasága (ha valaki nem olvasott veretes műveket eredetiben németül, angolul ÉS franciául, esélye sem lehetett nála, erről szólnak anekdoták).

 

Megkerülhetetlen volt, üdítő színfoltja a magyar nyilvánosságnak, a sokszor elnyomott társadalmi lelkiismeret kérlelhetetlen hangja, valaki, akire már csak azért is fel kellett nézni, mert tudott és mert önmaga lenni. Aki nagy valószínűséggel tenné szóvá ezt a rengeteg közhelyet fentebb, mert ha az ember ír, érdemes egyúttal jó példát is mutatnia. Nem tudom, kimondta-e ezt, de minden sorában bönne volt.

 

A világ megint kicsivel vacakabb hely lett – írta Presser Somló halálára. Ez a helyzet most is: Tamás Gáspár Miklóst nem kellett szeretni, nem kellett vele egyetérteni (minden mondatával egyszerre talán senki nem is tudott), de kellett nekünk ahhoz, hogy szembenézzünk olykor magunkkal. Kellett, hogy átgondoljuk, mit látunk a világból és hogyan – mert már ahhoz is magunkba köllött nézni, hogy mögfogalmazhassuk, mi zavar az aktuális írásban (eltekintve a rém idegesítő modorosságoktól, ugye). Akárhogy is, kicsit minden magára adó ember lelkiismerete is volt.

 

És ilyenből épp nem látszik érdemi utánpótlás.