Elkapott beszélgetésrészlet, két jellegzetesen káeurópai (nekem szabad, káeurópai vagyok) figura közt. Nincs közös nyelv, németül próbálkoznak mind a ketten.

– … ees az autom…

– Van autod? Milyen?

– Haarmas.

– Aha. Golf?

A legmélyebben sértett önérzet hangján, mintha mikropénisszel vádolták volna (tulajdonképp ez is történt, ugye):

– Beemvee!!!

 

J, volt újságíró: állok a Szabad Sajtó útján, a szokásos tüntetésen, Milla, azt hiszem, ez volt a nevük. Rég volt. A színpadon Menyhárt Jenő. Tekintsünk el attól, hogy mekkora esélye van rendszert változtatni bárkinek, aki Európa Kiadóval, TGM-mel és a Kistehénnel akarja megszólítani a világot. Látjuk azóta is, ezek legalább még hitték, amit csináltak. Az én gondom egész más: értem Menyhártot. Huszonegyedik század, EU-tagok vagyunk, leketyegőben a munkavállalási moratórium, és lábjegyzet nélkül érthető a Kádár-kor egyik politikailag gyanús alterslágere. Na, itt döntök úgy, hogy akkor kicsit Nyugat felé tendálok.

 

I horvát, Eszékről (a szülei támogatták, nem volt nekik a terep ismeretlen: amikor anno menekültek a háború elől, Németországban éltek kicsit). Jönni akart, a friss felesége nem annyira. Épp befejezte az egyetemet, dolgozni akart, a közigazgatásban.

– Semmi gond, adj neki három hónapot, és menni akar ő is – javasolta I egy dörzsölt barátja.

Két hónap elég volt.

 

R, informatikus: akkor fogant az első gyerek. Egzisztenciálisan a lehető legrosszabbkor, a fizetésemből maradt a Diákhitel és az anyámnak hazaadott pénz után szűk ötvenezer. Láttam a kórházakat, a kopott magánrendeléséről vizsgálatokért a még kopottabb hivatalos fogadási idejébe átirányító nőgyógyászt. Kongatták a vészharangot, hogy kevés a tanár, és nem lesznek többen. Az oktatás egésze is kihívásokkal küzd, nemigen javult, mióta kikerültem belőle. Aztán jöttek a reformocskák: volt a terv, ami fel akart volna zárkózni a huszonegyedik századhoz, lesöpörték, mint nem kellőképp hazaffyascht. Akkor talán Rózsika néni volt az emberminisztérium oktatási ispánja, bár ez nem sokat jelent, sok különbség nem rémlik. Mindegy is. Ekkoriban hordta szatyorban a költőnek-embernek nagy, politikusnak kevésbé jelentős Szőcs ispán Nyirő József megnyilasult erdélyi romanticista urnáját. Az fontos. Elgondolkodom: biztos ez az a hely, ahol gyereket akarok nevelni? Hova és kinek, mit kap majd ettől a rendszertől, mivé lehet vele?

Már itt született, kint. Az öccse is. Kicsit aspergeres, minden intézményi támogatást megkapunk, az ovival a legnagyobb egyetértésben maradt ott tovább, az iskolát jól bírja (speciális suli, az első két év anyaga három alatt megy le: nyugis tempó, van esélyük ledolgozni az esetleges ledolgoznivaló jókora részét). Ha jól veszi az akadályokat, válthat a „rendesbe“. Ha nem, az sem tragédia. Láttam a nagyobbakat is, átlagos tinik. Amennyire nehéz lerajzolni az itteni iskolarendszert, annyira könnyű összefoglalni: mindenki megy oda, ahová az életkorában leginkább jó neki. Aztán, ha adott az érdeklődés, simán tornázhatja magát feljebb, a lehetőségek adottak. Legjobb példa a fejlesztő pedagógus: eredetileg asztalosnak tanult az ironikus nevű Holzmann, aztán mégis a város egyik vezető intézményét viszi. Szívvel-lélekkel.

 

Á: Nem szeretem igazán a Tanút. Nem áll össze nekem filmmé. Remek benyögések, remek alakítások (Őze miben nem volt mondjuk zseniális, hát nem?), de az egész valahogy mégis laza koherenciájú jelenetfüzér. MGP írta valahol Bacsóról, hogy úgy ír forgatókönyvet, mint egy rendező, és úgy rendez, mint egy forgatókönyvíró: nem hiszem, hogy bóknak szánta. Aztán egyre gyakrabban idéztem belőle. A filmből, amit nem szeretek. Mert az adott szituációk valahogy mégiscsak legitimálták. Hamar meguntam, és nem cáfolt rám az élet.

Pro tipp tehát, röviden: ha a napi hírekre Tanú-idézettel tudsz reagálni, lépj le.