Kell-e haladni egyáltalán? Pláne mondjuk az írással? Nem, ez csak napjaink felgyorsult, posztindusztriális, digitalizált, nukleáris ésígytovább világának kínzó kelléke, ki kell szállni a mókuskerékből, élvezni az életet, naplementében ringatózni, végtelen mezőkön szökdécselni, ahogy a mesterséges intelligencia sem rajzolná már meg.
Hát hogyne.
Nos, nem egészen. A felnőtt kornak az a legdühítőbb része, hogy NAGYON nem olyan, mint a mesékben. Bizonyos dolgokat meg kell csinálni (olyan nagy kedvem nincs dolgozni a héten, de muszáj), bizonyos dolgokat viszont érdemes (az adóbevallást sem árt megcsinálni, pár picula járhat vissza), bizonyos dolgokat meg hát tényleg kellene, már csak úgy magunk miatt (ha már roppant előrelátóan három távoktatós tanfolyamot gyűrök egyszerre, hát illene a beadandókkal is rendesen foglalkozni), és hát bizonyos dolgok folyamatosan a „kellene” állapotában vannak. Például Táltosfogat is mindig kellene írni, nem az utolsó pillanatra hagyni.
És persze, csak úgy alanyi jogon nem ártana valóban haladni is dolgokkal, olykor szimplán csak azért, mert jók. Mint mondjuk az állandó gamifikációs kényszerrel zsaroló Duolingón a franciával, bent maradni a Gyémánt Ligában, mert az annyira fontos. Ártalmatlan hobbinak indult, teszem hozzá.
És azt tudták, maradjunk a témánál, hogy a héten volt a könyvek világnapja? Ha a hírlevél nem lett volna elég. Nyilván mindenki ismeri azt az érzést, amikor neheztelő tekintetű könyvek várják a polcon jól megérdemelt sorsukat, és megadóan tűrik az újabb és újabb sorstársak érkezését. Sokaknak ismerős lehet, amikor mindez digitális változatokkal is bővül. Nálam fokozottan ez a helyzet, mert tengernyi időm okán olvasni is akarok, és olykor írni is.* Az elolvasandó és a megírandó történetek is csak gyülekeznek (szerencse, hogy egyelőre nem akarok Karenina Anna nevű nőkről írni, csupán egy ötoldalas kis történetet kellene valamikor képernyőre vetnem). Haladok-e, na kösz.
Egy jó könyvet sikerült a hétvégén letudnom, erről szerintem még hallanak: Szolcsányi Ákos 160 oldalba sűrített Dávid-történetét. Na, az nagyon jó, és két nap alatt sikerült elolvasni is. Ezzel haladtam, már csak a feldolgozás várat magára.
Szóval, ha jót akarnak, nem faggatóznak (más kreatívkodó emberrel se feltétlen tegyék meg, hálás lesz érte). Nem állok úgy, mint szeretném, de attól tartok, ezt hívják életnek. Még csak negyvennégy vagyok, majd beleszokom. Hosszú folyamat, de lassan azért, hát… Haladok.
* (A tenger határozottan emlékeztet a korábban Aral-tó néven ismert vízfelületre, ami mára gyakorlatilag kiszáradt, hah, mily költői, csak azt nem tudom, ki írja meg)
