HZs: Olyan világot élünk, amelyben a kiazíróság még a nekrológokba is berágja magát. Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem, de tény: nemrég egy közéleti személyiségről egy elitnek mondott író képes volt leírni egy nekrológban (!), hogy hát igen, könyvet akart írni, de azért ő maga is elismerte, hogy ettől még nem lett volna író. Mert még halálában is fontos valakitől ezt kijelenteni. (Mert mi lett volna, kérdem én, ha könyvet ír? Vízvezeték-szerelő?)

 

Vajon mit szólnak most ezek az elitnek mondott irodalmi körök, hogy elhunyt az az ember, akinek feltett szándéka volt világrekordot dönteni a kötetei számával? Ettől még nem író, húzzák az orrukat. És attól az óriási rajongótábortól, akik lelkesen követték a dedikálásokra, író-olvasó találkozókra? Na hát attól meg pláne nem. Úgy sejtem, az elitnek mondott irodalmi körök úgy fognak tenni, mintha Nemere István sose létezett volna, nemhogy megemlékezzenek a haláláról, az életmű lezártáról. Esetleg egy-egy tanulmányban mint valami bizarr érdekességet említik majd meg, amire csak egyetlen példa lehetett az egész nagy magyar irodalomtörténetben.

 

Mindeközben a zsánerírók gyászolnak, elitebbek és populárisabbak egyaránt. A sci-fi, a történelmi, az ifjúsági könyvek alkotói, akik közül jó párnak Nemere volt a gyerekkori meghatározó olvasmányélmény, akik exkluzív klubtagok voltak, esetleg még írni is miatta kezdtek el. Tízen közülük, a Történelmiregény-írók Társaságából, regényt írtak Nemerének, hogy így ünnepeljék a nyolcvanadik születésnapját. Pont erről az ünnepségről tartott hazafelé, amikor rosszul lett, és a kórházban hiába élt még pár napot, úgy halt meg végül, hogy sosem olvashatta el az ő tiszteletére született könyvet. Sors, tudod, mi vagy te…?!

 

SzaG: A nyolcvanas évek gyermekeként nyilván én sem lennék Nemere nélkül az, aki vagyok. Legfőképpen persze a Delfin könyvek (és a Kozmosz Fantasztikus Könyvek) miatt. Olvastam a történetei képregényváltozatát, olvastam a könyveit (a Fantasztikus Nagynéni-univerzumot a rendszerváltás utánig), láttam a könyve alapján készült filmet (Ruttkai Évával, Zenthe Ferenccel, és talán Fodor Zsókával egy epizódszerepben), és olvastam néhányat az SF-családregényeiből is. Egy biztosan meg is volt, néhányat a könyvtárbuszból vettem ki (szemben a Maros Mozival parkolt a piros-fehér Ikarus szombatonként; szerettem). Jók voltak. Szerethető történetek, szerethető karakterek, profi írástechnika, ügyesen fenntartott feszültség. Nemere tudott írni, és biztos vagyok abban, hogy nagyobb hatása volt és van két-három generációra, mint sokaknak az őt lenézők közül. Meglehet, ha kevésbé sznob országba születik, az elismertsége is nagyobb lett volna. Olyasmi, ami már csak az ifjúsági vonal miatt is járna neki. (Én már csak a Szivacs Baltazár elrablása című lengyel ifjúsági regény lefordításáért megajánlanék neki egy kisebb emlékérmet - ja igen, fordított is, ha úgy alakult. Az egy nagyon jó könyv, például.)

 

HZs: Így, hogy jól beszóltam mindenkinek, az elitnek mondott irodalmi köröktől kezdve a sorssal bezárólag, nem hallgathatom el, hogy Nemerét, amíg élt, én is szkeptikusan figyeltem. De nem a fikciós művei zavartak, azokból tőlem írhatott volna nyolcszor nyolcszázat is, hanem az ismeretterjesztőnek mondott munkássága. Számára, mint sok interjúból kiderült, itt is a gyorsaság és az irdatlan mennyiség volt a fő szempont, én pedig ezzel sem életében, sem halálában nem értek egyet. Csak annyi a különbség, hogy életében ezt sokszor szóvá tettem, halálában pedig most az egyszer leírtam ide a teljesség kedvéért, de utána valószínűleg egy szót sem ejtek majd róla. Hiszen nem lesz már jelentősége.

 

SzaG: Meglehet, ha kevésbé sznob, és valamivel piacorientáltabb országba születik, nem kell ennyit írnia, vagy legalábbis nem kell az életműből mindent megírnia, vagy nem így: az általános olvasói vélemény szerint az utolsó néhány száz mű sikerülhetett volna jobban is. Ha lett volna mellette egy lelkiismeretes szerkesztő, és nem tucatnyi olcsó, gyors könyvre vágyó kiadó, még ennél is gazdagabbak lehetnénk mi, olvasók. Na nem mintha nem lenne így is annyi érték az életműben, amennyi komplett írótársaságoknak is becsületére válna.

 

HZs: Sőt, most még annak is örülni tudok, hogy meglett a nyolcszáz könyve a nyolcvan évhez. Mert neki ez a rekorddöntés valamiért nagyon fontos volt, és még ha ebből sok felejthető könyv is született, de azért sok olyan is, ami bizonyára fennmarad. Hiszen a rajongók a gyerekeiknek, unokáiknak is a kezébe adják majd őket. Ahogy, remélem, a Buda & Pest című történelmi regényt is, amelyben Nemere és én, meg még tizennégyen, szerzőtársak lettünk.

 

SzaG: Még mindig nem olvastam el (ezt sem, mea culpa), de gyanítom: ez a könyv például azt a Nemere Istvánt mutatja meg nekünk, akire (például) az én generációm emlékszik. Az első néhány száz könyv íróját, akitől minden olvasni szerető ember olvasott már valamit, ha tudjuk ezt, ha nem. Az egyik írót, aki segített olvasóvá válnunk.

 

Nem tudom, mennyire frusztrálta a Zirodalom eltartott kisujja. De ahogy a halála előtti utolsó esemény is mutatja: fontos, sokak által szeretett része volt a magyar könyves világnak. Remélem, ezt azért tudta. Méltatlan húzás lenne a sorstól, ha ezt nem érezve ment volna el.

 

HZs: Hatalmas, ellentmondásos, de mindenképpen figyelemre, sőt, tiszteletre méltó életmű zárult most le. Nyugodjon békében Magyarország legtermékenyebb (mi mása lehetne, mint) írója, Nemere István!

 

Fotó: Vadas Róbert (Vadaro), CC BY-SA 3.0, via Wikimedia Commons, a Szófa módosításaival