Nekem valahogy sosem volt erősségem az újévi fogadkozás, talán Adrian Mole, generációm titkos hőse miatt, aki rendszeresen lejegyezte naplójába céljait, amik aztán nem nagyon valósultak meg (naplót sem vezettem, bár többször is majdnem nekikezdtem. Lehet, ezt is miatta).
Meg persze valamelyest gyáva is vagyok felmérni, mivel akarnék jobban állni — nem beszélve a szembesülésről, sikerült-e. Adrian Mole-nak sem mindig jött össze, és félek, ha számon tartanám, én sem állnék SOKKAL jobban.
Ráadásul nagyrészt önhibámon kívül. Szeretnék persze sokkal többet olvasni, de vagy dolgozom, vagy a gyerekeim kötnek le. Szeretnék jobban állni a podcastjaimmal, de ugyanez a helyzet: a saját időt igénylő kikapcsolódási formák nem egyeztethetőek igazán össze a gyerekekkel (a Szófa karácsonyán említette valaki, hogy neki a teljes nyolcvanas évek estek ki, mert akkor voltak a gyerekei kicsik — ez van, nekem a jelek szerint ez az évtized marad fehér folt az életemben).
Ennél már talán fontosabb lenne a baráti kapcsolataim ápolása, de a kedélyemet jó pár éve beárnyékoló depresszió mellett ez sem egyszerű. Nagy levegőt kellene venni, és előállni a farbával: nem, nem érzéketlen barom vagyok, hanem gyógyszerekkel kezelt mentális/pszichés beteg. Én örülök ennek a legkevésbé. De az ilyesmiről még mindig nem illik beszélni. (Ami azt illeti, normális irodalmát sem nagyon találni, és e tekintetben legalább nincs politikai szakadék: egyik nagy könyvlánc boltjaiban sem találni épkézláb könyveket a témában, inkább csak ezoterikus marhaságokat. A legtöbbet Kurt Krömer német humorista könyve segített nekem, ami azonban magyarul jó eséllyel sosem lesz elérhető.)
Ezek után fogadkozni… Hát, nem tudom. Furcsa ötlet lenne. Igyekezni, igen (hadd lapogatom meg a vállamat: legalább szembenéztem ezekkel, első lépésnek egész jó), próbálkozni, igen. Kihozni a lehetőségekből a csekélyke maximumot, igen.
De fogadkozni? Nem szeretném, hogy Adrian Mole-nál is kudarcosabb legyen a projekt, úgyhogy idén biztos nem. Drukkoljunk, hogy jövőre jobb legyen a helyzet.