Hogy kerül a csizma az asztalra, avagy ponyva a szépirodalmi portálra? Nos, szent meggyőződésem szerint semmiféle ponyváról nincs szó. Ezek a szövegek legalábbis semmiképpen sem érződnek annak. Ha egy írás elég jó, ha többről tud szólni, mint saját maga, akkor az szerintem irodalmi értéket képvisel – és szerintem a spekulatív fikció (és határterületei, amiken időhiány miatt nem tudok kiigazodni) bőven van annyira nagykorú, hogy kortárs irodalmi műfajnak tekinthessük.

 

Pláne, mert ennek egészen jó hagyományai is vannak felénk: Kuczka Péternek köszönhetően a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatában a műfaj(ok) legjobbjai jelentek meg magyarul már a cucilizmus idején is, sőt, én magam a nyolcvanas évek végén olvastam az első Stephen King-regényemet is. A Christine-t, uszkve kilenc évesen. Ma már én sem vagyok benne biztos, hogy ez annyira magától értetődő kombináció, de a körülmények különlegesek voltak: a moszkvai magyar nyelvű könyvkínálat kissé szűkös volt, ez viszonylag logikus választás volt. Hogy mit kerestem a Szovjetunió végnapjaiban Moszkvában, másik történet: afféle történelmi katasztrófaturizmus volt ez apámmal, én még keltem át a Check Point Charlie-nál is Berlinből Berlinbe. Moszkvában pedig láttam a troliból valami tüntetést, ahol sárga-kék zászlós emberek csoportosultak. Este kiderült, hogy épp Ukrajna tartalmi önállósága mellett tüntettek. Csak hogy kössünk a mába is. Mondom, különleges körülmények voltak. A Christine nem is lóg ki annyira ebből a keretből.

 

És King is csak annyira horror, amennyire Lem sci-fi. Sokkal elemibb, mélyebb dolgokról szólnak ezek a történetek, mint amit a felszín mutat: a barátságról és a felnövésről, a kirekesztettségről, a halálhoz fűződő viszonyunkról, vagy akár a tárgyakban megélt álmodozásról és kicsinyes vágyakról – a Hasznos Holmikat érdemes lenne megint elolvasnom, mielőtt utolérem apámat a lakásban megvalósuló káosz terén. Sportértéke kétségkívül lenne, de eléggé extrém, nem kimondottan szerencsés életcél.

 

King sokáig elkísért, és a még nem olvasott könyvei is egyre csak növekvő bakancslistámon vannak (add, hogy addig éljek, míg mindet elolvashatom, és bérelt helyem lesz a Guinness Rekordok Weblapján), ahogyan a múltamnak is szerves részei. Az unokatestvéremmel egy időben rendszeresen megajándékoztuk egymást a legújabbakkal, a tökéletes karácsony még most is úgy él bennem, hogy 27-én délelőtt fekszem az ágyban és olvasok egy Kinget (természetesen Rákosligeten, esetleg még a kisszobában, de ez már amúgy sem jön össze, beérném ennek töredékével is).

 

 

Jöttek persze mások is: főleg Gaiman, Pratchett (aki aztán még csak nem is horror, hanem egy zseniális társadalomkritikus, de szerettem volna megemlíteni), akik szintén bebizonyították, hogy a félelmeinkkel szembenézni nem lenézendő eszképizmus, hanem legitim cél (ahogy a jövőről gondolkodni sem álmodozás, hanem bizony a jelen problémáinak felismerése, vagy elemi kérdések újragondolása, az emberiesség alapjainak felmérése akár). Azt hiszem, a Gyilkos idő című sci-fi antológiát (az 1953-as év legjobbjai, Isaac Asimov társszerkesztésében) is ekkortájt olvastam sokszor újra. Az sf aranykora, súlyos morális kérdések, az emberiség jövője, vagy csak a legősibb emberi tulajdonságok esélyei a jövőben – remek történetekben elrejtve. Meg persze az a határtalan fantázia, amivel Gaiman újra és újra megteremti a mondanivalójához a legmegfelelőbb kereteket.

 

És ha már ezeken kezdtem gondolkodni, eszembe jutott az a közhelyessé kopott kérdés is, miért jó egyáltalán ilyeneket olvasni. Nem, nem csak a valamiért lenézett élvezetes történetek miatt (hogy a magyar irodalmi közvélemény miért retteg attól, hogy egy történetet élvezetesen elmeséljenek, talán sosem fogom tudni megfejteni), hanem azért is, mert ezek a történetek jobbára segítenek abban, hogy magunkat is kicsit jobban értsük. Ha mások szembesülnek a mi fóbiáinkkal, ráadásul le is győzik ezeket, azzal mi is közelebb kerülünk a saját megoldásainkhoz. Mások példáján keresztül tudunk meg magunkról is többet (ez annyira általánosan igaz, hogy a jó irodalom egészére igaz, most látom csak, sokadszor újraolvasva és egyengetve a szöveget). Ráadásul még olvasni is lehet közben, ugye. Szórakozva szembenézni a félelmeinkkel, és kicsit többet megértve belőlük talán csökkenteni is a szorongást. Instant miniterápia, nem kell félni a félelemtől.

 

De ezt reményeim szerint nem én írtam le először. Sőt, valószínűleg nem is utoljára. Mindenesetre érdemes ilyeneket olvasni. Az aktuális könyvről hallanak majd még bővebben is, nem akarok sokat spoilerezni – mindenesetre egy disztópikus történetben annyi sötét társadalomkritikát, amitől a Megafon teljes társulata egy emberként hörögne egy hónapig (ha olvasnák és/vagy értenék), nos, ilyet nem tudom, mikor olvastam utoljára.

 

Keressék a Veres Attila nevet a Szófán, nem fogják megbánni.