Dave Stewart dalai negyedszázada vannak ott az életemben. Szólóban és a Eurythmics egyik feleként is. Kettejük közül, azt hiszem, Annie Lennoxtól érkeztek az emóciók, a szív, Dave Stewarttól a kreativitás, az agy, és ebből a párosításból zseniális dalok születtek.
Ezért is mentem el vagy két-három éve Bécsbe egy koncertjére, decemberben egy meglehetősen drága all stars haknira Münchenben, illetve egy újabb koncertre Regensburgban, augusztus elején.
Közelebb nem kerülhetek már Eurythmics-bulihoz. Dave-et pedig sokkal hosszabban is el tudnám viselni, akár a saját dalaival is. Remek dalok, kiváló zenekar. (Történetesen minden zenész nő, de még mindig nem tudom, van-e ennek jelentősége. 2025-ben ne akadjunk fenn azon, ha egy zenekarban basszusgitáron, dobon, billentyűkön és szájharmonikán is nők játszanak, jól. Sajnáltam, hogy a szaxofonos most nem jött.). És persze David A. Stewart.
A szerző felvétele.
Tavaly nyáron a nagyobbik fiammal egy Pet Shop Boys-koncerten voltunk. Az első koncertjén életében. Jól viselte, pedig voltak kisebb aggályaim. Szerette, szóval amikor láttam, hogy Dave Regensburgban is fellép, az egyetemi nagyelőadóban, megkérdeztem, van-e kedve jönni.
Volt. Sőt. A nyári terveit tartalmazó listán (afféle iskolai feladat) egy tétel volt: Koncert Regensburgban. Ami nyilván az apai hiúságomnak is nagyon-nagyon jól esett. Ez is tetszett neki, fontolgatom a novemberi Roxette-bulit Pesten, még ha Marie Fredriksson sajnos az ismert okoknál fogva már nem is lehet ott. Én még láttam, tulajdonképpen a búcsúturnéján. Emlékszem, az Indexen kifogásolták, hogy frontember létére végig egy magas széken ücsörgött. Thyja, egy igen ronda agydaganat túlélése lehet ilyen hatással, voltunk pár ezren, akik inkább örültünk annak, hogy ott volt velünk. Azt hiszem, neki is jólesett, hogy ennyien ott voltunk, hogy lássuk és halljuk. Mindegy, mellékvágány (de szerintem láttam én Chris Lowe szemében is könnyeket, amikor töb tízezer ember énekelt velük dalokat, amiket negyven évvel ezelőtt írt Neil Tennanttal).
De most Dave-ről akartam írni, meg a zene erejéről. Meg arról, hogy remélem, ebből a fiam is átérzett valamit.
Van egy régi mániám, miszerint koncerten olyan közel kell lenni a színpadhoz, amennyire csak lehet. A mágia, ami ilyenkor megjelenik, erős, de kicsi hatótávú. A színpad előtt még érződik.
Ez az elméletem most bizonyítást is nyert. Kétszer is. Egyrészt a mögöttünk lévő sorban volt egy férfi (korombeli, nagyjából, tehát khm, fiatal), aki kerekesszékböl evickélt be öt-hat széknyit. Egy húzósabb dal alatt (még csak nem is a Sweet Dreams) lelkesen, felállva tapsolt. A zenének akkora varázsereje van, hogy kis időre lábra tudta állítani. Tudtam, csak nem sejtettem, ahogy Sylvester Stallone mondja az Oscarban. Nem beszélve arról, hogy ilyenkor, egymáshoz ennyire közel, annyira fontos közös nevezővel, mint ezek a dalok – nos, olyan közösségi valami részei leszünk mindannyian, ami sokkal, de sokkal több, mint egyszerűen a jelenĺévö személyek számának összege. Mindenkinek másért fontos egy adott dal, más emlékek kötődnek hozzá, más szavak vagy mondatok ragadtak meg, másért: de amikor együtt énekeljük a zenekarral és egymással, akkor az valami olyan mágikus kapocs, amit nem nagyon lehet normálisan leírni. Ezt átélni kell.
Arról nem beszélve, hogy volt egy (vagy talán kettő is) közös pillanatom nekem és Dave-nek. Természetesen a Bécsben vett Eurythmics-pólóm volt rajtam, természetesen állva tapsoltam (és énekeltem, de ezt szerencsére nem sokan hallhatták), természetesen azon voltam, hogy látható legyen.
És Dave látta. Elismerően felém biccentett, és barátságosan megvillant a szeme a napszemüvege mögül, a röhejes, csillogó kalapja alatt (nálam is jobban kopaszodhat, annyira hozzá vannak ezek a kalapok nőve), miközben valamelyik dalt játszotta ezredszer, ami nekem oly sokat jelentett és jelent, és bizonnyal még soká jelenteni is fog. És volt egy pillanat, amikor ezt meg tudtuk beszélni. Szavak nélkül, csak összenézve. Láttam, hogy látta, hogy láttam. Tudom, hogy tudja, és örül neki. Nekem. És én azt tudom, hogy egy pici jóleső visszajelzést tőlem kapott, picit meg tudtam köszönni, hogy a dalaihoz olyan sok szép pillanat kötődik (oda-vissza, nyilván).
Nagyon érzelgős? Sebaj. Ennél szebben csak őszintétlenül tudnám megfogalmazni. Szerencse, hogy nem egy irodalmi portálnak készül a ci… Jaj, #nemide. Mindegy. Volt egy (vagy kettő) közös pillanatunk. Csak nekünk.
Arról már nem is beszélve, hogy ez az ember túl a hetvenen energikusan végigjátszik egy koncertet. Vannak példaképeim: Münchenben szoktak néha korosodó biciklisek feltartani. Ami pár percig zavar, aztán rájövök, hogy igazából ilyen szeretnék én is lenni: túl a nyugdíjkorhatáron magától értetődő természetességgel szeretnék én is biciklire pattanni. És szeretnék úgy lenni, hogy potenciálisan le tudjak nyomni egy másfél órás rockkoncertet. Mindegy, ez a személyes ambíció része.
És hogy a fiamnak mindez mit jelent. Hogy megérinti-e úgy a zene, mint engem. Remélem, de nem tudom. A koncerteket szerette, érdekli a dolog, de egyelőre még nem keresi magától. Ráér még, tizenegy lesz októberben. Azt remélem, hogy szép emlékei neki is lesznek, hogy kötődnek neki is szép pillanatai egyes dalokhoz. Hosszú távon is. Mert az ilyen pillanatokra azt hiszem, szükség van. Kellenek az ilyen élmények.
Nekem például van egy újabb ilyen:
Dave, a fiam, és én. Legközelebb, ha tudok, megint Dave szemébe nézek, hogy megköszönjem neki. Szerintem örülni fog.
