Valahogy nem volt szerencsénk a kötöttpályás közlekedéssel. Eltekintve az Expo Metro harminc évnél is öregebb álmától (miszerint a Pillangó utcától merészen leágazna egy szárny Rákoskeresztúrig, ez időnként felmerül, aztán meg le), a kerület közlekedéséért sokáig a sajátos emlékű Hagyó Miklós tette a legtöbbet, amikor átadott egy buszsávot a Pesti/Jászberényi úton, hogy ne kelljen dugóban araszolni. Képzelhetik.
A legközelebb akkor kerültünk a saját sínekhez, amikor egy Kiss Manyi főszerepelte tévéjátékban felmerült, hogy megépítsék a villamost, hogy a rákosligeti asszonyok be tudjanak menni a Bosnyák téri piacra. Tizenöt perc alatt. (Ha valaki tudja, mi volt a címe, ne habozzon azt tudatni velem, én sajnos csak az ajánlóját láttam, pedig.) Kiss Manyi elintézte, ebből is látszik, a mű erősen fikciós jellege.
Egyrészt ez a menetidő ma is figyelemreméltó lenne, nemhogy Kiss idejében, de izgalmasabb kérdés, miért akarna egy rákosligeti asszony a Bosnyák téren vásárolni — egészen népszerű piac volt mifelénk, még vidékről is jártak. Arról nem beszélve, hogy annál rátartibb népek laktak erre, hogy Zuglóba menjenek piacozni. A nagyanyám is csak kényszerpályán indult el 1945 májusában Cinkota felé gyalogszerrel: mindenórás terhesen azt hallotta, jár a HÉV, be lehet jutni kórházba. A hír nem volt igaz, visszajött, a nagynéném Ligeten született.
Fotó: Fortepan/Záray Péter
Szóval, a villamosok nem nagyon szerepeltek az életemben. Itt. Apám felé inkább, ő a Belvárosban lakott, és képes volt a Kossuth tér - Szalay utca (nem vicc, tényleg ennél a megállónál lakott) távolságot a 2-es villamossal megtenni. Aki nem ismerné a környéket: ez egy darab megálló, olyan rövid távolsággal, hogy a Kossuth tér faellenes horthysításakor meg is szüntették. Most nagyjából három perc séta. Viszont volt idő, amikor ezt díjaztam — ha nem zárták be a használaton kívüli vezetőfülkét a kies nyolcvanas évek közepe táján, a jelentős távon beülhettem az ülésbe és játszhattam (tolató) villamosvezetőt.
Meg persze villamossal mentünk a nagyszüleimhez is, négyeshatossal meg a tizennyolcassal. (Aztán meg az ötvenkilencessel, mikor nagyapám az örökkévalóság fennmaradó idejére kiköltözött Farkasrétre, majd jó tizenhat évvel később nagyanyám is.) Időnként fellángoló gyalogolhatnékom mentén sikerült egyszer meggyőzni apámat, hogy speciel a Déliből is el lehet ide jutni, átvágva a Vérmezőn — nem volt igazán lenyűgözve a jelentős sportkihívástól, de végül hajlandó volt rá. Nemrégiben megint arra sétáltam, megnézni, mi lett a környékkel az elmúlt húsz év alatt — és hát ez a távolság sem tűnt olyan egetverőnek. Úgy általában fontos felfedezést tettem: nem csak a gyerekkorhoz képest megy össze minden az idő múlásával, de később sem áll meg a zsugorodás. Már nagykorú voltam, mikor erre jártam, most mégis minden sokkal kisebb. Kicsi a Kossuth téri metrómegálló (cserébe elképesztően huzatos), a Nagymező utca meglepően közel van a Parlamenthez (miért mentünk trolival?!?), a Vérmezőn is kényelmesen keresztül lehet baktatni. És nem csak azért, mert idöközben megszoktam a lényegesen tágasabb müncheni állomásokat. Valahogy tényleg gyalogszerrel is bejárhatóbb lett Budapest számomra lényegi része. Ha erről eszembe jut néhány magasztosabb gondolat, majd megírom őket. Ha nem, nem, nem kell aggódni.
Amúgy is a villamosokról akartam.
Később több volt velük a dolgom: jártak a gimi környékén (öregek, hidegek és lassúak), illetve a könyvtár felé Kőbányán is (a 13-as, ami már a kilencvenes években is inkább érződött nosztalgiajárműnek, mint bárminek, amit jelen időben értelmezni lehet), jártam munkába és -ból az egyessel (az is vicces volt, amikor Óbudáról Újbudára a Hungária körúton mentem praktikum okán — amikor a D betű szárának alja és teteje közt a legrövidebb út a betű hasa), néha a négyeshatossal, még a régivel (ícsé, talán, mint ipari csuklós — bár mindig érdeklödve olvastam Hamster írásait, képtelen voltam megjegyezni, melyik melyik, bocsánat), meg Combinóval is, jártam a legendásan lomha ötvenes vonalán hannoverivel — amire fellépni is külön gimnasztika volt, villamosoztam olykor Szegeden (itt azért már határozottan úgy gondoltam, hogy két megállót egyrészt ciki, másrészt időpazarló nem gyalog megtenni, nem beszélve arról a kismacskáról, akit így tudtam simogatni, míg villamoson nyilván nem találkoztunk volna).
Meg persze Münchenben is, bár itt sem gyakran — másfelé dolgoztam (viszont itt a villamosok kisebbek, ennyit adjunk meg a sárga járműveknek. Sőt: a Tátrák változatlanul tágasak. Mégsem MINDEN zsugorodik).
Szóval sajátos ügy ez a villamosokkal: hiába akarnék róluk írni, valahogy mindig másnál lyukadok ki. Ha nem is voltak igazán fontosak az életemben (A-ból B-be mozgászati segédeszközök végülis, rövid az élet ahhoz, hogy túllihegjük őket), valahogy mégis képesek ezt-azt eszembe juttatni. Valamit mégiscsak tudnak.
Kíváncsi vagyok, másokból mit hoznak elő.
