Helikukta. Így mondta a Kisbandi a helikoptert, amikor kicsi volt. Aztán, amikor kicsit nagyobb lett, a szülei (főleg apja, a Bandi bácsi) és a nagyanyám (meg Anyu, aki végtelenül lojális volt hozzá) összevesztek. A testvérük nevetséges öröksége volt az ürügy, de azt hiszem, sokkal inkább némi, a huszadik század mián így vagy úgy elfuserálódott életek frusztrációi volt a valódi ok, mindkét oldalról. Sosem derül ki, már rég nem élnek. A nagyanyámnak már a sírját is felszámolták, a Bandi bácsiét sem találtuk már, mikor legutóbb kerestük. Lehet, hogy rossz helyen, persze: ehhez inkább a nagynéném talált oda, a Margit sírja meg Anyunak ment jobban.
Ettől függetlenül tudtuk, hogy él, létezik, hellyel-közzel információmorzsák is csöppentek. Meg egy kritika, a múlt évezred vége felé: a Narancs közölt recenziót az első könyvéről, a Szófáról (Anyu állítja, a dédanyám sosem nevezte így ezt a bizonyos bútordarabot). Direkt ezért megkerestük Veszprémben a kiadót, mikor arra jártunk.
A könyv bizonyos részeit nagyon nem szerettük, főleg a gyerekkoráról szólóakat (a trágárság az Iván, a kínai gőzmosodás környékén engem nem zavart igazán, Anyut inkább. Thyja, kicsi, de polgári gyökerek, a modorra adtak az ősök.). Ahogy a másutt megjelent, szintén ezt a kort és helyet boncolgató szövegeket sem. Meg a verandánkról szóló pikírt megjegyzéseit, még ha volt is oka rá, hogy ne szeresse. A berendezést azért nem kellett volna simfelni, na.
Másképp emlékeztünk bizonyos dolgokra, fogalmazzunk így. A dolgok már csak ilyenek, ezt kezdem belátni.
Azt hiszem, az irodalmi munkássága részének tekintem ezeket (így mondták azokban a körökben, ahol szakmailag inkább forgott, egy időben a Napi Mao szombati mellékletét is szerkesztette, hogy jót is mondjunk a sajtótermékekről), így a legegyszerűbb.
Amikor kommunikáltam vele a ház eladásakor, más volt. Kedves, segítőkész. A privát mondatok nem hasonlítottak azokra, amik olyan dühítőek tudtak lenni az író életművében. Szeretett volna találkozni Anyuval, és engem is érdekelt volna.
Ez már nem jön össze. Pedig most novemberben tényleg össze akartam hozni ezt is, a régóta elmaradó családi találkozókat bepótolandó, a fiúkkal. Is.
Annál is inkább, mert Anyu agyát egyre jobban lepik el a plakkok, már keveri a távolabbi rokonok ügyeit (Enikőt a Sárikával, ez elképzelhetetlen lett volna), de már a Judit, a Kisbandi húga is elhalványulóban van benne. Most még talán tudtak volna érdemben beszélgetni. Legalábbis Bandi szempontjából: Anyuban már nem hagyna maradandó nyomokat.
Dühít, hogy ez elmaradt. Dühít, hogy nem kezdtem szervezni. Dühít, hogy nem írtam meg neki: pedig keresgélte a kapcsolatot, helyrehozni azt, amit fél évszázaddal ezelőtt kettő, egymást amúgy kimondottan szerető testvér valami ostobaság miatt elrontott. Persze, ott a Covid, ott a minden tettvágyat elnyomó depresszió: önfelmentésnek elmegy ideig-óráig, de átlátok magamon: attól még meg kellett volna próbálni ennél többet tenni. Mert a lehetőségek elfogynak, mint most is. Ez az én felelősségem is marad, legalább lesz miről beszélni a csoportterápián.
A végére visszatért a kerületbe (Keresztúrra, az is élhető hely tud lenni, Ligetre én sem mentem, mióta nincs miért), és azt hiszem, ahhoz képest boldog volt. Úgy tűnt.
Most még visszább tér, és remélem, találkozik a testvéreivel, szeretett anyjával és apjával. Talán a nagynénjével is, akivel majd megállapítják, hogy az egészégügyben bizonyos dolgok nem változnak. Remélem, az öregek már tisztázták azt a sok butaságot régről. A gyufaskatulyákból épített babaházra Anyu még mindig emlékszik (valódi, világító lámpa is volt benne!), ennek kellene megmaradnia.
És ezt nem így kellene. Személyesen kellett volna. Legkésőbb novemberben. Most már mindegy, megette a fene, de remélem, eléri valahogy a hír.
Olvasom az üzenőfalán a hozzászólásokat, és egyre jobban dühít a helyzet. Szerették, a jelek szerint okkal. És ezt már csak elhinni tudom, a nyugger tűnődései alapján érteni, de átérezni: ez már nem adatik meg. Elpackáztam.
Kedves Rokon, nyugodj békében. És ne haragudj rám, ezt intézem én magamnak. A helikuktát pedig majd én is mesélem.
Legalább ennyink legyen belőled.
(Mányoki Endre Facebook-profilképe Gulyás Boglárka műve)
