A tanévet huszonöten kezdtük. Februárra ketten maradtunk, de ha úgy esett rá a fény, már Bori is áttetszett kissé. Feleléskor egyre többször vissza kellett kérdezni, mert alig hallhatóan ugyan, de visszhangozni kezdett. Kökörcsin bácsi árgus szemekkel figyelte minden moccanásunk, nehogy mi is felszívódjunk. Arra persze számítani lehetett, hogy az első sorba ültet minket, de mikor csengőt kötött ránk, elkezdtünk komolyan aggódni.

 

Nem tudtunk semmi biztosat, de hallott az ember egy s mást. Pista üveggolyót kapott, mielőtt eltűnt, mint a kámfor. Márti hasában pedig béka nőtt, Éva néni mondta, aki praxisasszisztens. Ő már csak tudja. Tomi véletlenül megszúrta az ujját, és leeresztett, mint egy gumimatrac. Peti és Csongor meg éppen az ellenőrzőjükben amőbáztak. Csak egy zsebkendőnyi tócsát hagytak maguk után. A Pitypang ikrek beszálltak egy lila troliba, és sose látták őket többé. Olykor mintha halkan csengetett volna valami, ha nagyon fülelt az ember. De az egy másik troli is lehetett, ki tudja. Mályva Gyuri túl forrón ette a tejbegrízt, csak egy fekete felhő maradt belőle a széken, meg a kénszag. Mondta is neki a nagymamája, hogy ez fog történni, de ő mindig csak legyintett. Forrón szerette a tejbegrízt, és kész. Kankalin Ildikó nem gyakorolt eleget, egy nap aztán kinyílt a zongora, és hamm, bekapta. Azóta a „Boci, boci tarka” kezdő akkordjait böffenti néha jóllakottan. Jankát egyszerűen elnyelte a föld, amikor a Maszlag Bencéhez írott szerelmes levelét térdcsapkodva olvasták föl a fiúk a gangon. A lázas Bükköny Lilihez pedig benézett egy néni az ablakon, és felültette maga mögé a seprűre. Állítólag annyi ideje se volt, hogy zoknit húzzon.

 

Mint mondtam, aggódtunk. Az énekórát már beszüntették. Mindkettőnknek botfüle volt, és szegény Ági néni már a körmeit csikorgatta a táblán, csak ne kelljen minket hallgatnia. Megkönyörült rajta az igazgató, és hazaküldte. Bizonyára a tornaóra volt a soron. Kökény bácsi, a tornatanár láncdohányos lett, annyira idegesítette a csilingelésünk. Hiába mondtuk neki, hogy Kökörcsin bácsi ragaszkodik a csengőkhöz. Lehet, hogy Kökény bácsi még örülne is neki, ha mi is eltűnnénk. Legalább csönd lenne.

 

Aztán itt van Bori. A visszhangozás egy dolog, de a minap észrevettem, hogy nem hagy lábnyomokat. Még a hóban se, pedig annyi leesett, hogy a portás bácsi alig bírta ellapátolni. Úgy tett, mint aki nem hallja. Sőt, attól tartok, már a négy kereke sincs ki. Egyszer csak minden ok nélkül rám kiáltott: „Nézd már, nem hagysz lábnyomokat!” Már ha tényleg ezt mondta, a visszhangozástól alig tudtam kivenni.