Elfelejteném,
hogy ki lehettem otthon.
Úgy bejött ez a külföldi lét.
Csorba már a nyelv,
a vélemény.
Le lehetett volna,
amíg le lehetett
kopnom.
Most mások
szájából
lopom a létigét.
Kinek kell a nyugat?
Az örök naplemente.
Egy útszéli cserjés
pár bent vonagló testtel.
Hallhatatlanságba csúszó
madárcsicsergés.
Csontos ág-karokkal
legyint a karmester.
Dönteni kell végül:
hazasodort levél,
vagy szögesdróttá ritkult,
görcsbe rándult bozót.
Az arcom belekékül.
Az elharapott nyelvemből
kiserken a vér.
Nyelem, inkább iszom,
ezt a szöveg-ízfokozót.
(…)
---
A versnek még nincs vége. Ha kíváncsi vagy a folytatásra, kattints ide!
