Mujder
Mostanában megint vonatos üldözésről álmodom. Na nem a jamesbondos luxusvonatosról. Persze vártam már, hogy visszatérjen a gyerekkori álom, mikor egy orosz katona elől menekülök, bújok a vonat fülkéiben, haladok egészen a legutolsóig. Üres. Se székek, se ajtó, se ablak. A vonat száguld. A huzattal küzdök, izzad a kezem, ahogy a nyári melegben felforrósodott fémcsőbe próbálok belekapaszkodni. Persze a katona utolér. Nem látom az arcát, de tudom, hogy ő nem izzad. Hátbalő, leesek a vonatról a töltés mellé és meghalok. Állítólag az ember nem álmodhatja azt, hogy meghal, de én akkor még kislány voltam és nem hallottam erről az állítólagos tényről.
Nagymama, Kővágó Imréné született Weisz Mária miatt van az egész. Mindenki úgy hívta: mujder. Régen nála született a faluban az összes gyerek. – Mesélj! – kértem, amikor nála aludtam. Hófehérkére, Holle anyóra gondoltam. Ő a háborúról mesélt. Arról, hogy az oroszok összeborogatták a lekvárokat a dunyhába, részegre itták magukat, fölvagdosták, szétlőtték az ágyat, aztán ruhástul, csizmástul bedőltek a mocsok közepére. Szálltak, kavarogtak a szép, hófehér tollpihék, az oroszok meg röhögtek. Ő a padlás résein át nézte ezt a nővérével, aki már tizenhat éves volt, s dédöregapám szerint vigyázni kellett rá. Bújtatták.
Azt is mondta, hogy ő akkor csak tizenegy éves volt, de senki nem hitte el róla. Mert nagydarab lány volt. Mikor ide ért a történetben, két ujjával csippentve kihúzta a fekete damasztruha elejét a mellénél, hogy értsem, mire gondol. Értettem. Mindig feketében járt. Az oroszok bejövetele előtt szövetségeseink, a németek szállták meg a falut. Mujdert ki akarták vinni a mezőre dolgozni, árkot ásni, sürgették, siettették, meg kellett mutatnia a dokumentben, hogy ő csak tizenegy éves. A tizennégy éven felüliek mentek. A parancs az parancs. A mujder otthon maradhatott, főzhetett a bekvártélyozott katonáknak, moshatta a sárgabarackot lekvárnak. Mocskos népek voltak, azt mondja. A sajátjaink mindig gonoszabbak, mint az ellenség- ez volt a szavajárása.
Néha álmomban látom, ahogy jön a katona utánam, egyre nehezebben nyílnak a vagonok között az ajtók. Lassulok. Ő határozottan, megingathatatlanul lépked, mint aki nem érzi, hogy vonaton van. Biztos talajon halad. Szép arcú, férfias. Tudom, hogy bántana, ha utolérne és a halált kell választanom. Nem tudom persze, az miért jobb, mint az erőszak, de az álmok már csak ilyenek. Aztán persze utol is ér és lelő. Ezt nagyjából természetesnek tartom, várom a végét, de mostanában, miután lelőtt, látom a mezőt, a pipacsokat, érzem, hogy a töltés kavicsa nyomja az arcom. Mozdulni nem tudok, sem beszélni, gondolom, a gerincemet érte a golyó, ha egyáltalán még élek, és ez nem egy másik álom az álomban.
Azt is mesélte a mujder, hogy ő a lekvárokat sajnálta, sok sárgabarack, bicske, szeder, ránehezedtek a hófehér dunyhára, a kivágott huzatból nagy, sárgásbarna ragacsos csomókban fordult ki a belseje. A nővére a dunyhákat féltette. Szerette a fehéret, része lett volna a stafírungjának az a néhány ágybeli. Őrizték. Érintetlenül. Csak száll a hófehér pihe, röpködött céltalanul felfelé, be a padlás résén át a mujderhoz és a nővéréhez. Akkor még senki nem ismerte az „allergia” szót. Nem tudták azt sem, hogy a tollallergia az egyik leggyakoribb. A padlásdeszkák vékonyak. Minden hangot átengednek. A mujder ezért lett bába. A nővére gyerekénél is segített. Az volt az első szülése. Titokban.
Mostanában folytatódik az álmom. Miután meghaltam, látom magam. Felülről. Bárgyú, de boldog mosollyal fekszem. Sárgásbarna ragacsos nyál folyik a számból, nem kavics van alattam, hanem lucskosfehér tollpihék. Természetesnek veszem, hogy itt vagyok. Azt is, hogy rajtam van a ruszki katona egyenruhája. Aztán történik valami, ami eddig soha. Elmennek mellettem a gyerekeim, talán az egyenruha miatt nem ismernek meg - a sajátjaink mindig gonoszabbak, mint az ellenség. Integetnek a vonaton mosolygó idegen katonának, aki az én ruhámat viseli. Ebben a mesében Holle anyó nyert.
