Az unikornis egy csütörtök délután szökött be az ajtón.

 

István, az ifjúsági regényíró ezen a forró májusi napon nem zárta be, sőt résnyire nyitva hagyta az ajtót, hadd szellőzzön. Békés környék ez, nem tartott semmitől. Talán csak attól, hogy magányában kővé változik a szíve. Most amilyen egyedül érezte magát, arra gondolt, egy besurranó tolvajnak is örülne, hogy cseverésszenek. Bár ha már csevegnek, ez azt jelenti, hogy észrevette, tehát nem is igazi besurranó tolvaj, mert nem tudott rendesen besurranni. Vajon a besurranás képességével automatikusan együtt jár a kisurranásé is? István nem tudott ezzel dűlőre jutni. Ült az asztali gépe előtt, írni próbált, amikor léghuzatot érzett, és kopp...plotty...kopp...plotty... hangokat. Végre, megint érkezett valaki. Istvánt időről időre meglátogatták saját maga által teremtett lényei, nem tudta és nem kereste ennek okát. Talán elunták magukat a történetben, talán valaki túlságosan elképzelte őket, ki tudja? István rég feladta, hogy okokat keressen. Az élet abban különbözik a regénytől, hogy nem derülnek ki a miértek és a hogyanok, az okok és okozások. Nem látjuk az összefüggéseket, csak a részleteket, amelyeken torzít a saját látásmódunk is.

 

Az érkező megbökte a hátát. Hátranézett. Azonnal felismerte. Még szép, hiszen ő találta ki. Ulrika volt, az Unikornis, az Álomföldi kalandozások című regényének szereplője. Nem ő volt a főhős, összesen két fejezetben szerepelt, de szeretettel írta meg a karakterét. Nem olyan volt, mint ahogy manapság ábrázolják az egyszarvúakat. Mérete akár egy közepes méretű kutyáé, barna szőre volt, hosszú, hegyes szarva pontosan a homloka közepén meredezett. Raffaello Hölgy unikornissal című festménye ihlette meg képzeletét, mikor kitalálta Ulrikát. Semmi csillám, semmi szivárvány, semmi pink misztérium. Azt mondják a festő először kutyának festette. Ült, nézett kávébarna szemeivel. Most bánta meg István, hogy legalább a beszédkészséggel nem áldotta meg. Aztán eszébe jutott, hogyan fogadta a kiadó képviselője először a történetet, amelyben később szerepelt.

 

– Hát, István, ez a regénye se túl mély.

 

– Mély? De hiszen örök értékekről szól... barátság, összetartás, a tudásszomj... – dadogta akkor István. – Jójó – tartotta fel a kezét a kiadós hölgy. – Az irányvonalakkal akkor is lépést kell tartani. A kislányt verhetné az anyja, vagy molesztálhatná az apja... lehetne valami személyiségzavara... nem a fiúval kellene kézen fogva andalognia, hanem inkább a kis barátnőjével. Akár ez így együtt. Meg ezek a mesebeli lények is... elég ócskák. Legalább egy unikornis lenne benne. Ez a mű nem elég trendi.

 

Istvánt akkor még szíven ütötte a kritika. Sok töprengés után végül Alidának, a regény főhősnőjének apját kihúzta, anyját pedig alkoholistává tette, és beleírta Ulrikát, az unikornist, amely azonban a középkori típusba tartozott. A kiadónál szájhúzva, de így elfogadták.

 

És most itt van Ulrika. Ül és néz. Felé nyúlt, hogy megsimogassa, de az hátracsapta fejét, és nem hagyta. Adott neki egy szelet csokit, azt megszagolta, és lassan, gyanakodva elkezdte szopogatni, majd egyre lelkesebben eszegette.

 

--

 

Olvasd tovább itt: https://www.szofa.eu/cikk/somogyi-tibor-unikornis-az-utcasarkon-elbeszeles