Egy január végi, hideg téli éjszakán Tóth Béla sorkatona a fülöpszállási vasútállomás fűtetlen várótermében a hazavivő vonatra várakozott. A pálinkája elfogyott, aludni nfem mert, enyhén vacogott. A didergést saját maga előtt is szégyellte, mivel nagyapjának Szibériában a mínusz negyven fokot is túl kellett élnie, és túl is élte. Ez a példa is tűrésre kötelezte.
A vonatra várakozók egymást vagy jobb híján a befagyott ablakok jégrózsáit bámulták. Akinek még volt pálinkája, az a butykosát körbeadta, ha adta. Akihez megérkezett a pálesz, azt nem érdekelte, hogy a zugfőzetű lében benne maradt‑e a réz eleje és a réz utója, ilyenkor nem számít a cián, fázunk és kész. Két korty között nem mulasztották el szidni az eget és a földet, a rendszert nem merték, mert nem tudhatták, hogy közülük ki lehet besúgó. Meg egyébként is: a katonát a hatalom emberének tekintették.
A váróteremben volt egy sajnálatra méltóan sovány lány, akivel a katona nem éppen unalomból szemezett. Ha a tekintetük találkozott, akkor a lány játékosan elkapta a fejét, és másik irányba bámult. De lám‑lám, ha a tekintetük olykor mégis összefutott, akkor a pillantásukkal szinte felfalták egymást.
A katona törte a fejét, majd elővette cigarettáját, a dobozra bökött, és a tekintetével azt kérdezte: kérsz? A lány igent bólintott, és szinte egyszerre indultak kifelé. A csikorgóra fagyott jeges havon toporogtak, és nagy boldogsággal melegedtek a cigaretta parazsánál. A cigarettafüst és a leheletük egymást ölelve bondorodott az arcuk körül. Tetszett nekik ez a játék.
A katona szétnyitotta a mikádóját, és magához húzta a lányt, aki boldogan simult a karjaiba. Nem zavarta a gyors letámadás, sőt, kedvére való volt ez a férfias erőszak. Az ölelésben a katona addig tolta az épület felé a lányt, míg annak háta neki nem dőlt a falnak. A lány terpeszbe tette a lábait, és máris magában érezte a férfit.
A váróterembe kipirult arccal, összeölelkezve tértek vissza, erre a többi utasnak igen tágra nyílt a tekintete. Ment is az irigy duruzsolás.
– Azanyját! – harsant fel az egyik férfi, amire többen röhögéssel reagáltak, némelyik öregasszony pedig megbotránkozó morcolással.
Tóth Béla honvéd minden kimenőn a karjai közé kapta Kovács Rózát. A katonának megelégedésére volt ez a fajta szerelem, mert nem kellett hajkurászni a lányokat, hogy lazítson a férfierőn. A lány viszont titkon azt remélte, hogy akár a felesége is lenne ennek a fekete, göndör hajú fiúnak.
A leszereléskor, a búcsúzásnál Béla csak annyit mondott:
– Majd jelentkezem.
Ennek köszönhetően viharosra sikeredett az elválás. Három hónap sem telt el az uniformis levetésétől, amikor Béla levelet kapott a gépgyár munkásszállóján. Róza közölte, hogy apa leszel, vagy küldj pénzt abortuszra. A pénz elment, de fél év múlva jött egy újabb levél, melyből megtudta, hogy apa lett, és örvendezhet Botondnak, a gyermekének.
Az ifjú apa a kisfiú közelébe sem ment, de minden fizetésnap bosszankodva látta, hogy ő bizony apa, mivel húsz százalékkal kevesebb pénzt talált a borítékban. Nem járt‑kelt büszke apaként, inkább röstellte magát miatta a világ előtt. Hogy miért? Mert csak kóbor szerelmet akart. Ezért inkább sunyin lapított, mint tolvaj a padláson. Persze az idők során Bélát is elérte az igaz szerelem, házasság és az újabb gyermekáldás.
Az idegeit kikészítette a hazudozás, a gürizés meg az ivászat. A gépgyárból mindig fusizni indult, majd hazafelé menet a kocsmában ért véget a műszak. Az ideg és a pálinka kirágta a gyomrát. A táppénz miatt meg egyre jobban híztak a tartozások. Őt nem érdekelte, hogy milyen rendszer van hatalmon, csak a meló volt és a pia.
A felesége egyszer megpróbálta kilendíteni a kétpólusú életből, és elvitte Hofi egyik előadására. Hiába volt az igyekezet, Béla a másnaposságtól átaludta az egész műsort.
Tóth Béla a rendszerváltásból csak annyit érzett, hogy felszámolták az ő gyárát is, így elbocsátották. Amíg állást nem talált, addig alkalmi melóból és munkanélküli segélyből tengődtek. Az építési kölcsönök kamatát közben felemelték három százalékról tizenkettőre, ők meg eladósodtak. A házat elárverezték, s megint az anyós félszobájában kucorogtak.
A nagy szerelmet kinyírta a nyomor és az anyós.
Egy délelőtti napon csöngettek. Az anyós kiszólt:
– Ki az?
– Végrehajtó – jött a válasz.
Az öregasszony tréfára vette a dolgot:
– Ugyan miféle szél fújta magát mifelénk, végrehajtó úr? Kit keres minálunk?
– Tóth Bélát – felelte.
Az anyós szemei tágra nyíltak, alig találta a szavakat:
– Remélem, tévedés, és nem az alkoholista vejemet keresi. És mondja már meg, miért keresi azt a Tóth Bélát?
– Gyerektartási díjtartozás miatt – közölte a végrehajtó akkurátusan.
Az öregasszony a konyhaszekrénybe kapaszkodott, és kiabálni kezdett:
– Ez nem lehet igaz! A vejemnek csak egy kölke van! Az az egy is éhen döglene, ha én nem lennék!
Egyeztették a személyes adatokat, és az öregasszony rádöbbent, hogy az általa amúgy is trógernak vélt veje bizony máshova is csinált gyereket.
Másnap a végrehajtó irodájában megjelent egy vörösképű, idegesen rángó szemöldökű, kissé őszülő férfi, aki közölte, hogy ő Tóth Béla. Miután elmondta búját‑baját, azt is hozzátette, hogy tegnap óta hajléktalan. Ha alkalmi melókból összejön egy kis pénz, hoz egy kis törlesztést. Ha csak ötszáz forintot tud nélkülözni, akkor is jelentkezik, csibészbecsületét tartva.
Egy szép tavaszi napon azzal állított be Béla a végrehajtóhoz, hogy Gizike, egy magányos özvegyasszony beengedte a hétvégi faházába azzal a feltétellel, hogy gondozza a kertet. A későbbiek során kiderült, hogy már a hálószobában is van mit gondoznia.
A felkarolásnak köszönhetően Béla kezdett kikerekedni, a kukákból kihalászott ruháiból kivetkőzni, a piálást mérsékelni. Hálás volt a sorsnak, hogy ismét talpra állhat. De egy idő után új húsra kacsingatott, és átlegelt a szomszédasszony hálószobájába. És hát ott is csinált egy gyereket.
A magtalan férj büszkén vállalta az apaságot, titkon hálás is volt, hogy apa lett a világ szemében. Az özvegy viszont nem volt ilyen lelkes és megbocsátó, elkergette Bélát. Ám irgalomból két‑három nap után visszaengedte a faházba egy hónapra. Tóth Béla azonban nem hagyta el a szálláshelyét, hiába telt el a megszabott határidő, mert nem akart ismét hajléktalanná válni. Így a kilakoltatási ügye is a végrehajtó asztalán landolt.
Az özvegyben lassan csillapodni kezdett a harag, és emésztette a magány is, így egyre többször mondogatta magában:
Miért, miért szánom? Mert amúgy áldott jó ember ez a Béla, de a galádsága miatt megérdemelné a büntetést.
Béla olykor aggodalommal koptatta a végrehajtó küszöbét, hogy mi lesz most ővele, megint menjen‑e az utcára, ahonnan nem járhatna melózni a gödöllői tangazdaságba, mert közben ismét munkásemberré vált. És hát Gizikét is szereti, és már megbánta, hogy átkóborolt a szomszédasszony ágyába. Ő erről nem is tehet, mert az a nő csak úgy illegette előtte a gusztusos testét, és ennek nem tudott ellent állni – persze nem is akart –, gondolta magában, miközben a bajsza alatt ott ült a pökhendi, sunyi mosoly.
Karácsony előtt Gizike beállított a végrehajtóhoz:
– Elege van már ebből az akarom‑nem akarom kilakoltatni huzavonából. Lakoltassák ki Bélát a faházamból!
A végrehajtónak az volt az elve, hogy a legpiszkosabb munkát is emberséggel kell elvégezni, de az is közrejátszott, hogy az ingatlankiürítések nem hozták lázba. Így hát lódított egyet:
– Tóth úr kiköltözik. Egy feltétellel: ha meghívhatja önt egy búcsúvacsorára a gödöllői Trombitás étterembe, ahol az első közös vacsorájukon hét szál vörös rózsát tett a vacsoraasztalra.
A nő elgondolkodott, becsukta a szemét, összekulcsolt kezét a homlokához támasztotta, majd így szólt:
– Mondja meg annak a gazembernek, hogy holnap este nyolcra ott vagyok, de csak akkor, ha együtt díszítjük fel a karácsonyfát.
Tóth Béla hálából rabsicolta egy zsák halat karácsonyra, amit boldogan öntött be a végrehajtó csomagtartójába. A rákövetkező tavaszra Béla anyagilag rendbejött, és ismét bement a végrehajtóhoz azzal az örvendetes hírrel, hogy már ki tudja fizetni az adósságait.
Az ügyfél a pulton könyökölve várta a tartozás végösszegének közlését, amikor beállított egy borostás képű fiatalember az irodába, akit ott már jól ismertek. Hiszen rendszeresen járt sürgetni:
– Mi lesz már a pénzünkkel? Mikor méltóztatnak már behajtani? Meddig kell még várnunk? Már a kamarához is írtunk, mert maga biztos összejátszik az adóssal.
Mindig érezni lehetett a legénykén, hogy betanult szöveget mond fel, még akkor is, ha igaza volt.
A végrehajtó döbbenten nézte a két férfit.
Úristen, ez nem lehet igaz! – gondolta, majd megszólalt:
– Fiatalember, engedje meg, hogy bemutassam az édesapját. Tóth úr, engedje meg, hogy bemutassam a fiát.
Apa és fia dermedten néztek egymásra. A fiú csak annyit mondott:
– Ö… h… ez… a… szar… a… lak…?
Sarkon fordult, bevágta az ajtót, és futva ment le a lépcsőkön.
Egy január végi, hideg téli éjszakán Tóth Béla sorkatona a fülöpszállási vasútállomás fűtetlen várótermében a hazavivő vonatra várakozott. A pálinkája elfogyott, aludni nem mert, enyhén vacogott. A didergést saját maga előtt is szégyellte, mivel nagyapjának Szibériában a mínusz negyven fokot is túl kellett élnie, és túl is élte. Ez a példa is tűrésre kötelezte.
A vonatra várakozók egymást vagy jobb híján a befagyott ablakok jégrózsáit bámulták. Akinek még volt pálinkája, az a butykosát körbeadta, ha adta. Akihez megérkezett a pálesz, azt nem érdekelte, hogy a zugfőzetű lében benne maradt‑e a réz eleje és a réz utója, ilyenkor nem számít a cián, fázunk és kész. Két korty között nem mulasztották el szidni az eget és a földet, a rendszert nem merték, mert nem tudhatták, hogy közülük ki lehet besúgó. Meg egyébként is: a katonát a hatalom emberének tekintették.
A váróteremben volt egy sajnálatra méltóan sovány lány, akivel a katona nem éppen unalomból szemezett. Ha a tekintetük találkozott, akkor a lány játékosan elkapta a fejét, és másik irányba bámult. De lám‑lám, ha a tekintetük olykor mégis összefutott, akkor a pillantásukkal szinte felfalták egymást.
A katona törte a fejét, majd elővette cigarettáját, a dobozra bökött, és a tekintetével azt kérdezte: kérsz? A lány igent bólintott, és szinte egyszerre indultak kifelé. A csikorgóra fagyott jeges havon toporogtak, és nagy boldogsággal melegedtek a cigaretta parazsánál. A cigarettafüst és a leheletük egymást ölelve bodorodott az arcuk körül. Tetszett nekik ez a játék.
A katona szétnyitotta a mikádóját, és magához húzta a lányt, aki boldogan simult a karjaiba. Nem zavarta a gyors letámadás, sőt, kedvére való volt ez a férfias erőszak. Az ölelésben a katona addig tolta az épület felé a lányt, míg annak háta neki nem dőlt a falnak. A lány terpeszbe tette a lábait, és máris magában érezte a férfit.
A váróterembe kipirult arccal, összeölelkezve tértek vissza, erre a többi utasnak igen tágra nyílt a tekintete. Ment is az irigy duruzsolás.
– Az anyját! – harsant fel az egyik férfi, amire többen röhögéssel reagáltak, némelyik öregasszony pedig megbotránkozó morcolással.
Tóth Béla honvéd minden kimenőn a karjai közé kapta Kovács Rózát. A katonának megelégedésére volt ez a fajta szerelem, mert nem kellett hajkurászni a lányokat, hogy lazítson a férfierőn. A lány viszont titkon azt remélte, hogy akár a felesége is lenne ennek a fekete, göndör hajú fiúnak.
A leszereléskor, a búcsúzásnál Béla csak annyit mondott:
– Majd jelentkezem.
Ennek köszönhetően viharosra sikeredett az elválás. Három hónap sem telt el az uniformis levetésétől, amikor Béla levelet kapott a gépgyár munkásszállóján. Róza közölte, hogy apa leszel, vagy küldj pénzt abortuszra. A pénz elment, de fél év múlva jött egy újabb levél, melyből megtudta, hogy apa lett, és örvendezhet Botondnak, a gyermekének.
Az ifjú apa a kisfiú közelébe sem ment, de minden fizetésnap bosszankodva látta, hogy ő bizony apa, mivel húsz százalékkal kevesebb pénzt talált a borítékban. Nem járt‑kelt büszke apaként, inkább röstellte magát miatta a világ előtt. Hogy miért? Mert csak kóbor szerelmet akart. Ezért inkább sunyin lapított, mint tolvaj a padláson. Persze az idők során Bélát is elérte az igaz szerelem, házasság és az újabb gyermekáldás.
Az idegeit kikészítette a hazudozás, a gürizés meg az ivászat. A gépgyárból mindig fusizni indult, majd hazafelé menet a kocsmában ért véget a műszak. Az ideg és a pálinka kirágta a gyomrát. A táppénz miatt meg egyre jobban híztak a tartozások. Őt nem érdekelte, hogy milyen rendszer van hatalmon, csak a meló volt és a pia.
A felesége egyszer megpróbálta kilendíteni a kétpólusú életből, és elvitte Hofi egyik előadására. Hiába volt az igyekezet, Béla a másnaposságtól átaludta az egész műsort.
Tóth Béla a rendszerváltásból csak annyit érzett, hogy felszámolták az ő gyárát is, így elbocsátották. Amíg állást nem talált, addig alkalmi melóból és munkanélküli segélyből tengődtek. Az építési kölcsönök kamatát közben felemelték három százalékról tizenkettőre, ők meg eladósodtak. A házat elárverezték, s megint az anyós félszobájában kucorogtak.
A nagy szerelmet kinyírta a nyomor és az anyós.
Egy délelőtti napon csöngettek. Az anyós kiszólt:
– Ki az?
– Végrehajtó – jött a válasz.
Az öregasszony tréfára vette a dolgot:
– Ugyan miféle szél fújta magát mifelénk, végrehajtó úr? Kit keres minálunk?
– Tóth Bélát – felelte.
Az anyós szemei tágra nyíltak, alig találta a szavakat:
– Remélem, tévedés, és nem az alkoholista vejemet keresi. És mondja már meg, miért keresi azt a Tóth Bélát?
– Gyerektartási díjtartozás miatt – közölte a végrehajtó akkurátusan.
Az öregasszony a konyhaszekrénybe kapaszkodott, és kiabálni kezdett:
– Ez nem lehet igaz! A vejemnek csak egy kölke van! Az az egy is éhen döglene, ha én nem lennék!
Egyeztették a személyes adatokat, és az öregasszony rádöbbent, hogy az általa amúgy is trógernak vélt veje bizony máshova is csinált gyereket.
Másnap a végrehajtó irodájában megjelent egy vörösképű, idegesen rángó szemöldökű, kissé őszülő férfi, aki közölte, hogy ő Tóth Béla. Miután elmondta búját‑baját, azt is hozzátette, hogy tegnap óta hajléktalan. Ha alkalmi melókból összejön egy kis pénz, hoz egy kis törlesztést. Ha csak ötszáz forintot tud nélkülözni, akkor is jelentkezik, csibészbecsületét tartva.
Egy szép tavaszi napon azzal állított be Béla a végrehajtóhoz, hogy Gizike, egy magányos özvegyasszony beengedte a hétvégi faházába azzal a feltétellel, hogy gondozza a kertet. A későbbiek során kiderült, hogy már a hálószobában is van mit gondoznia.
A felkarolásnak köszönhetően Béla kezdett kikerekedni, a kukákból kihalászott ruháiból kivetkőzni, a piálást mérsékelni. Hálás volt a sorsnak, hogy ismét talpra állhat. De egy idő után új húsra kacsingatott, és átlegelt a szomszédasszony hálószobájába. És hát ott is csinált egy gyereket.
A magtalan férj büszkén vállalta az apaságot, titkon hálás is volt, hogy apa lett a világ szemében. Az özvegy viszont nem volt ilyen lelkes és megbocsátó, elkergette Bélát. Ám irgalomból két‑három nap után visszaengedte a faházba egy hónapra. Tóth Béla azonban nem hagyta el a szálláshelyét, hiába telt el a megszabott határidő, mert nem akart ismét hajléktalanná válni. Így a kilakoltatási ügye is a végrehajtó asztalán landolt.
Az özvegyben lassan csillapodni kezdett a harag, és emésztette a magány is, így egyre többször mondogatta magában:
Miért, miért szánom? Mert amúgy áldott jó ember ez a Béla, de a galádsága miatt megérdemelné a büntetést.
Béla olykor aggodalommal koptatta a végrehajtó küszöbét, hogy mi lesz most ővele, megint menjen‑e az utcára, ahonnan nem járhatna melózni a gödöllői tangazdaságba, mert közben ismét munkásemberré vált. És hát Gizikét is szereti, és már megbánta, hogy átkóborolt a szomszédasszony ágyába. Ő erről nem is tehet, mert az a nő csak úgy illegette előtte a gusztusos testét, és ennek nem tudott ellent állni – persze nem is akart –, gondolta magában, miközben a bajsza alatt ott ült a pökhendi, sunyi mosoly.
Karácsony előtt Gizike beállított a végrehajtóhoz:
– Elege van már ebből az akarom‑nem akarom kilakoltatni huzavonából. Lakoltassák ki Bélát a faházamból!
A végrehajtónak az volt az elve, hogy a legpiszkosabb munkát is emberséggel kell elvégezni, de az is közrejátszott, hogy az ingatlankiürítések nem hozták lázba. Így hát lódított egyet:
– Tóth úr kiköltözik. Egy feltétellel: ha meghívhatja önt egy búcsúvacsorára a gödöllői Trombitás étterembe, ahol az első közös vacsorájukon hét szál vörös rózsát tett a vacsoraasztalra.
A nő elgondolkodott, becsukta a szemét, összekulcsolt kezét a homlokához támasztotta, majd így szólt:
– Mondja meg annak a gazembernek, hogy holnap este nyolcra ott vagyok, de csak akkor, ha együtt díszítjük fel a karácsonyfát.
Tóth Béla hálából rabsicólta egy zsák halat karácsonyra, amit boldogan öntött be a végrehajtó csomagtartójába. A rákövetkező tavaszra Béla anyagilag rendbejött, és ismét bement a végrehajtóhoz azzal az örvendetes hírrel, hogy már ki tudja fizetni az adósságait.
Az ügyfél a pulton könyökölve várta a tartozás végösszegének közlését, amikor beállított egy borostás képű fiatalember az irodába, akit ott már jól ismertek. Hiszen rendszeresen járt sürgetni:
– Mi lesz már a pénzünkkel? Mikor méltóztatnak már behajtani? Meddig kell még várnunk? Már a kamarához is írtunk, mert maga biztos összejátszik az adóssal.
Mindig érezni lehetett a legénykén, hogy betanult szöveget mond fel, még akkor is, ha igaza volt.
A végrehajtó döbbenten nézte a két férfit.
Úristen, ez nem lehet igaz! – gondolta, majd megszólalt:
– Fiatalember, engedje meg, hogy bemutassam az édesapját. Tóth úr, engedje meg, hogy bemutassam a fiát.
Apa és fia dermedten néztek egymásra. A fiú csak annyit mondott:
– Ö… h… ez… a… szar… a… lak…?
Sarkon fordult, bevágta az ajtót, és futva ment le a lépcsőkön.
