Két egyetemista lány, egy idősödő galériás. Egy femme fatal, és egy gyilkosság, amely talán
meg sem történt.
Egy éve jelent meg Böröczki Csaba Salomé nem szeret senkit című regénye.
Ha szeretnéd megnyerni a kötetet, olvasd el a rövid részletet a Szófa oldalán, válaszolj december 5-e éjfélig és küldd el a választ a nyeremenyjatek@szofa.eu címre.
Ki énekli a szövegben említett dal első, avagy eredeti, 1962-es verzióját?
A helyes megfejtők között három darab dedikált könyvet sorsolunk ki.
A részlet:
Schneider a bőröndjét lógatva állt a hídláson. Az intercity kijelzője szerint a vonat öt perc
késéssel érkezik a Keleti pályaudvarra. Annyi belefér, a taxi megvár. A monoton zakatolásbanaz utasok úgy várakoztak, mintha prédikáció, vagy előadás végét várták volna, szó nélkül.
Egy cipzár hangjára Schneider balra pillantott. Meglátta a kleopátrahajú lányt. Kezében
könyv, vállán a vászontáska. Méhvirágkék pulóver, fehér kabátja kigombolva.
Helló, emlékszik, a parkban találkoztunk. Végig a peronon. A hangosbemondó az induló vonatokat recsegte. Huszonkét óra huszonnyolc perckor szerelvény indul Győrbe, a hatos vágányról.
Schneider figyelte, ahogy a lány strasszos, fekete klumpája csattog a betonon.
Huszonvalahányra saccolta. Édeskés parfüm. Nem szóltak, csak mentek egymás mellett,
mintha összetartoznának. Mondatok helyett kényszeredett mosoly. Schneider majdnem
nekiment egy szembejövőnek. Alig tudta kikerülni, annyira figyelt, hogy tartsa a lépést a
lánnyal. Bocsánat. Végül megint a férfi szólalt meg. Munka miatt voltam Bécsben. A lány bólintott. Schneider azon tűnődött, lehetséges-e, hogy a Kleopátra tényleg nem beszél magyarul, és csak
nemzetközi jelekkel kommunikál, mutogat meg hasonlók. Talán a kérdést sem értette, csak
bólogat, és próbál mielőbb lelépni.
Ebben a pöttyös szoknyában olyan, mintha a hetvenes
évekből pottyant volna ide. Persze helyes, csak van ilyen nőtípus, aki nem tud öltözködni.
Vagy inkább úgy öltözködik, ahogy azt jónak látja, hogy direkt ellentmondjon a nőkkel
szembeni elvárásoknak, vagy bárminek. Maga turistaként járt kint? Anyu osztrák, szólalt meg a lány magyarul, de mostanában itt lakom, a barátnőmmel egy albérletben. Jöjjön, elviszem. A taxi ajtaját fogta, a lány nevetett. Nevetése egyszerre volt zavart, mint egy éretlen fruskáé, és olyan, mint aki számított rá, hogy ez történik, ha válaszol a férfinak, aki az apja lehetne. Az Egyetem tér fele megy, kérdezte, amikor már beszállt Schneider mellé, a taxi hátsó ülésére. Ölébe vette könyveit, köszönöm, indulhatunk. Schneider azt mondta, jobban szeret taxival jönni az állomásra, mint itt parkolni napokig úgy, hogy nem lát rá a kocsijára. Hallotta a saját hangját. Szerencsétlennek tűnt a mentegetőzése. Mintha bármiféle magyarázattal tartozott volna ennek az ismeretlennek, vagy mintha próbálkozna nála. Pedig csak kedves akart lenni. Nem, nem kedves, valójában tudni akarta milyen érzés, ha a Kleopátra mellette ül. Talán meg is lehetne érinteni. Véletlenül. Vagy a végén egy kézfogás, búcsúzóul. Az igazán nem tolakodó. A lány nem szólt. Miért is szólna? Bár megnyugtató lenne egy félmosoly, vagy valami, amivel jelzi, nem néz teljesen idiótának. Szeme sarkából figyelte a lány beszívott ajkát, az autórádióból a Le Temps de l’Amour szólt. Schneider azon töprengett, ki is énekli ezt a számot. Kár, hogy nem értem a szövegét.
Ez melyik adó? Sosem szoktak ilyeneket játszani a rádióban. Schneider a lány könyvén umlautos betűket látott, hosszú, ismeretlenül csengő szavakat. Ujjával rábökött. Finnül tanul? A lány felé kapta a fejét. Észtül, de tanultam már svédül, törökül és norvégul is. És mindet beszéli? Csak próbálgatom, miben vagyok jó. És nem kötelezed el magad? Úgy váltott át tegeződésre, mintha természetes lenne. Természetes is, gondolta, mégiscsak
huszonéves. A lány vállat vont. Szerintem sokkal jobb, ha kicsit itt van az ember, kicsit ott. Én például
most örülök, hogy visszajöttem. Képzelje, a bécsi lakásból rálátni a Práterre. Na, hát annál
nyomasztóbb hely nincs a világon. Tudja, az ember arra kel fel, hogy a Riesenrad belemászik
a képébe. A szemeit forgatta, mintha szédülne, vagy mintha az óriáskerék útját követné. Borzalmas hely. Nekem is éltek rokonaim Ausztriában. A nő nem reagált. Persze, arra válaszol, amire akar.
Néha előtör belőle, néha megkukul. Schneider zavarában két ujjal dobolni kezdett táskáján.
Kinézett az ablakon, ő hamarosan megérkezik, de a lány még azt se mondta, hol tegyék ki,
vagy merre kanyarodjanak. Vagy azt várja, hogy felvigye a lakására?
Csinos kiscsaj, de annyira nem kurvás ebben a szerelésben, úgyhogy nehéz ezt feltételezni. Semennyire sem kurvás. Inkább mint egy alsós tanárnő. Szép a keze. A lány hangja, mintha máshonnan jött volna. Szeretem a kezeket, mondta, kifejezőek. Van egy festő ismerősöm, ő azt mondja, kezet a legnehezebb rajzolni, mert abban benne van minden. Schneider összeszorította ökleit, mintha rejtegetni kellene ujjait. A lány folytatta. Megfigyelted, hogy Mickey Egér meg Donald Kacsa mindig kesztyűben vannak? Mert hát, Úristen, milyen lehet egy egér keze? Tehát érdekli a festészet, mosolygott magában Schneider. Az jó pont. Érezte, hogy mindjárt elvörösödik. Talán a taxi sötétjében nem venné észre a lány, de megnyugtatóbb lenne valami kibúvó, vagy másra terelni a témát. Nem haragszol, ha két percre megállunk, kérdezte Schneider, cigit kell vennem. Mire visszaért a kocsihoz, a lány már nem volt ott. Erről ennyit. Mit is gondoltam? Nyilván csak kihasználta az alkalmat, hogy behozom eddig, és semmi több. A kishölgy azt üzente, hogy innen gyalog megy, mondta a taxis. Azt üzeni magának, hogy minden nap négytől a könyvtárban van. Melyikben? Fogalmam sincs.
