Ha egy regény úgy kezdődik, hogy megszületik egy gyerek, és maszkarcú, csontos ujjú, vacogtatóan rideg anyja — egy sikertelen szoptatási kísérlet után — már ekkor megsúgja neki, hogy „nem szerettelek, most sem szeretlek, és soha nem is foglak téged szeretni”, majd az erős kezdés után az immár felnőtt fiú maga is apa lesz, de nem érez semmit újszülött fia iránt (még úgy sem, hogy a kórházi vécében szippant hozzá egy kis rózsaszín port), akkor az olvasó joggal gyanakszik, hogy itt bizony semmi jóra nem számíthat. Igaz, már a cím is ezt sugallja. És balsejtelme beigazolódik, amikor a rövid első fejezet harmadik részében az elítélt főszereplő utoljára találkozik a beszélőn utált feleségével és irigyelt fiával.

De miről is van szó?

           

Ez a szigorú szerkezetű — és Böszörményi első két regényénél jóval letisztultabb — regény egy pedofil bűnöző és kétszeres gyilkos három idősíkon, tizenhárom fejezetben elbeszélt története. Mindegyik fejezet egyetlen hosszú mondat, és mindegyikben van két flash forward, vagyis ugrás előre a fejezetkezdethez képest, az ugyanis mindig a főszereplő gyerekkorában van. Az ugrások mindig a mondat közepén történnek: az első a főszereplő felnőttkorába, a bűnelkövetés különböző rétegeibe visz, a második a börtönbe. Ez a rafinált és fegyelmezett szerkezet elárulja, hogy majdnem mindegy, melyik idősíkot tekintjük jelennek, hiszen a három egyszerre létezik, és a közben elkövetett, néhol igazán gyomorforgató szörnyűségek tovább hatnak, soha nem múlnak el. A főszereplőnek nincs neve, és talán a többieknek is csak az egyszerűség kedvéért van, mert klasszikus értelemben vett jellem egyikükből sem bontakozik ki — nem is ez a cél. A főhős külleméről csak annyit tudunk, hogy nem magas, nem izmos, nem jóképű, szokásairól pedig azt, hogy nem iszik, viszont előszeretettel szippant rózsaszínű port. Gondolkodása céltudatos, de nem racionális, hanem beszűkülten rögeszmés. Egyébként élete sorsdöntően végzetes, középső szakaszában egy iskolai menzán dolgozik. Vagyis látszólag nincs benne semmi különös. A narráció formailag harmadik személyben történik, de gyakran átvált első személybe — a regény valójában egy fenevaddá vált pedofil ember belső monológja. A nyelv gyakran trágár, sodró lendületű.

 

         

A földrajzi környezetet (a várost) nem ismerjük, a leíró részletek kizárólag a fókuszban lévő tárgyakra, emberekre korlátozódnak. Nincs, ami elvonhatná az olvasó figyelmét a lényegről: a központi szereplő életének, elátkozott belső világának feltárásától. Megfordul a jó és a rossz fogalma, összezavarodik az idő, az olvasó dermesztő félelmek, iszony, felháborodás és düh között hánykolódva halad előre ebben a tökéletesen mosolytalan pszichohorrorban. Fenyegetettség-érzése állandósul, ahogy sokat sejtetően sorjáznak a megaláztatások: eleinte a főhős szenvedi el őket, majd klasszikus lélektani mintázatban ő aláz meg másokat. Mégsem lehet letenni, egyszerűen bevonódunk: olvasnunk kell arról, amitől félünk, és közben irracionálisan reménykedünk, hogy valami mégis jóra fordulhat, holott tudjuk: nem fog. A szerző több interjúban is elmondta, hogy amit írt, az „nem traumairodalom, hanem traumamegelőző irodalom”, vagyis azzal, hogy megkísérelt egy végletesen eltorzult pszichébe belebújni, a félelemmel, vélhetően sokunk félelmével próbált szembenézni. Valahogy „le akarta hozni a földre ezt a gonoszt, meg akarta mutatni az arcát, levéve az álarcot a mumusról.” Azt is állítja, hogy nem a bántalmazó, szeretetre képtelen, olykor szadista anya és nem is az irigylésre kicsit se méltó gyerekkor itt a meghatározó, hanem a karakter döntései. Az határozza meg őt, hogy sokszor volt lehetősége máshogy dönteni, de nem tette; más szociális-érzelmi háttérrel is válhat valaki pedofillá.

 

Nos, én nem egészen hiszek neki. Regényének ugyanis éppen azok a legmegrázóbb pillanatai, amikor főhősében még van érzés. A gyerekkora borzalmas: csupa jéghideg kegyetlenség és árulás. Az anyja tökéletes szeretetlenségben neveli, az apja pedig, aki fontos volt és lehetett volna, elhagyja a családot. A fiú ki van szolgáltatva a gonosz anyának, és olyan szegénységben és bezártságban él, ami bárkiből ördögöt csinálna. (Megjegyzem: Böszörményi mindegyik regényében van legalább egy rettenetes szülő vagy nagyszülő.) De gyerekként még tud sírni, amikor bezárják a ruhásszekrénybe, noha már kezdi megtapasztalni, micsoda gyönyörűség az, ha ő zár be ugyanoda egy tehetetlenül kapálódzó másik gyereket. Mások szenvedését látni neki élvezet. Ekkor, a gyerekkorban alakul ki az a tudati torzulás, amely miatt a főhős a világban, és nem saját magában keresi a hibát: „Mind bűnösek vagyunk, mindannyian akarunk valamit, sokan meg is szerezzük, amit akarunk, és néhányan itt [a börtönben] kötünk ki, de ez nem jelenti azt, hogy ez egy jó rendszer, nem jelenti azt, hogy ezek jó törvények, az igazságszolgáltatás és a végrehajtás sem jó, ez a világ, ez az egyetlen világ alapjaiban van elbaszva, én pedig csak egyetlen, aprócska szelete, egy kis porszeme vagyok ennek az egésznek, és nem kérek mást, csak egy helyet […] ebben az elbaszott világban, ha már azért büntetnek, mert az vagyok, aki […].” Vagyis valójában bosszút áll a világon mindazért a rosszért, amit születésétől kezdve kapott tőle.

 

Böszörményire bevallottan nagy hatást gyakorolt Cormac McCarthy Isten gyermeke című regénye (témája egy elárvult ember leépülése, elszigetelődése, sorozatgyilkossá válása…), ami ugyancsak azt erősíti, hogy akarva-akaratlanul is a szörnyeteggé válás okait keresi; az okok ismerete nélkül remény sincs a gonosztevő lelkületének megértésére, megértés nélkül az általa ébresztett félelmek leküzdésére. A világirodalomban se szeri, se száma a pedofília enyhébb vagy súlyosabb válfaját taglaló műveknek (Nabokov Lolitájától Maupassant A kis Roque-ján át Thomas Mann Halál Velencében című híres novellájáig), és számtalan mű foglalkozik perverziókkal, ocsmány bűnökkel és a pszichopátia változatos megjelenési formáival. Közös bennük, hogy az elkövetők rejtőzködnek, nem ismerjük föl őket azonnal, mert köztünk vannak, úgy tesznek, mintha. Nekem A boldogságtól ordítani (Happiness) című film (Todd Solondz) jutott eszembe, amelyben egy jól szituált, családos mintaférjről derül ki, hogy titokban és gátlástalanul gyerekeket ront meg. Nem mintha ezen kívül lenne hasonlóság Böszörményi hősével, de az erkölcsiség tökéletes hiánya megegyezik. Böszörményi alakjánál ez egyenesen az emberiség teljes megvetéséig és önmaga felmagasztalásáig megy — egy nyilvánvalóan párhuzamos valóságban: „…nem érti, hogy mi értelme van ennek, mi a francért akar ez a bácsi még élni, miközben mindenkinek sokkal egyszerűbb lenne, ha már elpusztulna a hülye kutyájával együtt, mert mindketten semmirekellő koloncok az emberiség nyakán, felesleges és értelmetlen a létezésük”… vagy: „….arra gondol, hogy ez a nő meg sem érdemli ezt a gyereket, az ilyennek nem szabadna szülnie, és a gyomrában, a torkában, a fejében is gomolyog a sötétség, melyben apró villámok cikáznak, belülről perzselik, bizsergetik a testét, és nem tud másra gondolni, csak arra, hogy neki joga van ítélkezni és dönteni mások élete felett, de ez a kibaszott rendszer nem engedi, erre fog gondolni a börtönben, mikor az emeletes ágy felső matracán fekszik, mert ez az egész alapvetően el van baszva, gondolja majd, mert itt valójában senkinek nincs szabadsága, az ember, bármennyire is sulykolják belé, soha nem lehet szabad, mivel értelmetlen szabályok között él, tök mindegy, hogy kint van, vagy itt bent, egy ilyen börtönben, a társadalmi szabályok mindenkit börtönbe zárnak, mert mindig, mindig, mindig meg kell felelni a többieknek, meg kell felelni valami elvárásnak…”

 

Ez az elvetemült, pedofil gyilkos egyszerre tudja, hogy amit csinál, az maga a vegytiszta rossz, miközben a tudat valamiféle perverz megkettőződése vagy hasadása folytán képes föl- és kiemelni magát a társadalomból. Olykor mégis produkál valami keserű, frusztrációval vegyes meghatódásfélét. Egyszer például gyűlölt és haldokló anyjától távozóban erednek el a könnyei, majd ezt valami óriási, felszabadult eufória követi, aztán pedig a börtönben, a megaláztatástól sír, amikor két homoszexuális megerőszakolja, mert kileste őket. Szétszálazza, de maga sem érti az érzelmeit: „…ő meg feláll, nem tudja, mit tegyen, össze van zavarodva, utálja, megveti, gyűlöli ezt a dolgot, de valami vonzza is közben, valami, amit nem tud megmagyarázni, amit soha nem is tudott, a végtelen űr kitöltésének vágya, a sóvárgás, aminek soha nem találta meg a forrását, soha nem jött rá, hogy miből ered, ezért soha nem is tudta betölteni…”

 

Természetesen nem tudunk azonosulni a karakterrel, nem tudunk megbocsátani neki. (A regényben előforduló kegyetlenkedéseket nemcsak megírni volt bizonyára nehéz, hanem olvasni is az; néha megkérdőjelezhető a teljesen öncélú szadizmus ábrázolásának létjogosultsága.) Marad az örök kérdés, a börtönbe látogató feleségé — miért tetted ezt a borzalmat, mégis miért? —, a teljes értetlenség a legerősebb tabukat is áthágni képes, nem emberi bűn előtt. A végső kérdés mégis az, hogy hol van az emberi szabadság határa, nem ott-e, ahol a rabságé is, és hogy az ellentmondás feloldásának egyetlen lehetséges módja az, ha a bűnös maradéktalanul magára veszi a rettegett Gonosz szerepét: „….Kurvára semmi közük a világhoz, a valódi világhoz, miközben ő, ő maga a világ, igen, bassza meg, suttogja, […] én vagyok a világ, én magam vagyok a valóság, a förtelmes valóság, én nem finomkodom, én aztán kurvára nem beszélek félre” […] „….én vagyok a történet, amit soha senki nem akart hallani, én vagyok az emberek sötét oldala, tudja, ha számomra maga az angyal, akkor magának én vagyok az ördög, nagy levegőt fog venni, aztán kifújja, hát, akkor kezdjük is el, tudja, minden úgy kezdődött, hogy” — Így ér véget a regény, mintegy visszakanyarodva az első fejezethez. De a bűnösnek már van hallgatósága. Valahogy úgy, ahogyan Truman Capote próbálja megérteni a brutális gyilkosokat (Hidegvérrel) vagy Helen Prejean nővér a Ments meg, Uram!-ban (Dead Man Walking) egy hasonlóan elvetemült bűnözőt, itt is van egy — valami módon érintett — asszony („angyal”), aki felkínálja az egyetlen lehetséges megváltást: azt, hogy a bűnös beszélhessen, és meghallgassák.