Nyerges Gábor Ádám legújabb verseskötete, a Messziről jött vendégek, mindenekelőtt talán a nagyfokú reflektáltsággal jellemezhető. Reflektáltságon itt azt értem, hogy a versek beszélője folyamatosan újraírja, kommentálja, új és új oldalról mutatja be leírt tapasztalatait és véleményeit. Az önreflexió persze általában minden gondolkodási folyamat jellemzője, és valóban, Nyerges versei nem annyira kimerevített képek szépségében gyönyörködtetnek, mint inkább gondolkodtatnak, folyamatos szellemi lázban, izgalomban tartva olvasójukat. Ha megállapodnánk egy-egy már „kinyert” tanulságban, a beszélő tovább billent minket, megmutat még egy oldalt, emlékeztet, sőt figyelmeztet, hogy ítéletünk hibás is lehet. Igyekszem később ezt pontosabban is kifejteni, kezdjük a bemutatást azonban a kötet témáival.
Hogy miért a témákkal? Talán mert ezek teszik leginkább megfoghatóvá és lezárttá, aminek – mint épp leírtam – egyik legfontosabb jellemzője a megfoghatatlanság és lezáratlanság. Az egyik, az egész köteten végighúzódó téma a gyászé, mindenekelőtt az édesanya gyászolásáé, halott emberek bukkannak föl a versekben, vendégként bekopogtatnak, vagy az álmok anyagába szivárognak, megszüntetve létezők és nemlétezők materiális szempontból oly egyértelműnek vélt dichotómiáját. Aki egyszer élt, az újra és újra megjelenhet, és gondolkodásra, reflexióra késztethet, ha máshogy nem, a hiányával. Nem akarom itt persze azt sugallni, hogy a gyászolt emberek tárgyiasulnának a kötetben, vagy hogy fölbukkanásuk célja a versanyaggá válás volna; erről szó sincs. A gyászolt alakok valóságos párbeszédek részeivé válnak, nem tárgyai, sokszor éppenséggel alanyai a kötetnek. Egy másik jellegzetes téma a hétköznapok megélése. Ennek helye nyilvánvalóan a jelenkor Magyarországa. A hétköznapok amolyan csip-csup teendőkből állnak, a versbeszélő zuhanyzik, vásárol, dolgozik, barátokkal találkozik, és… verset ír. A versírásra való reflexió szintén állandóan jelen van a kötetben, maga a szó is szokatlanul gyakran előfordul, eleve olyan nyelvi közeget teremtve, amely a reflektáltságot mintegy kikényszeríti és a gyors ítéleteket idézőjelbe teszi. Végezetül még egy jellemző témát említek, ez pedig a közélet, az ország sorsán, illetve a társadalmon való gondolkodás, általános „léthelyzetünk” körüljárása.
Ezek a témák nyilvánvalóan kijelölnek olyan kereteket, amelyekből egyetlen beszélő sem léphet ki egészen. Nyerges célja jól láthatóan nem is a kilépés, a diszkurzív tér fölrobbantása, sokkal inkább a megszokott beszéd sablonjainak újraértelmezése, illetve egyáltalán: értelmezése. A gyászról különösen nehéz úgy szólni, hogy az reflektált legyen, hiszen a gyász megélését eleve – nagyon is jó okból – végigkíséri számos rituális cselekedet és nyelvi panel. A Messziről jött vendégek lírai énje nem is utasítja el ezeket a nyelvi paneleket, ugyanakkor ironikusan viszonyul hozzájuk. Elfogadja létezésük szükségét, nem lázad föl ellenük, de minduntalan jelzi mesterséges voltukat, finoman éreztetve, hogy adott esetben lehetne egészen másképpen is gyászolni. A Feldolgozás című vers már címében is egy jellegzetes nyelvi panelre reflektál (jól tapintható iróniával): a szeretett személy halálát (mint általában a traumatizáló élményeket) „fel kell dolgozni”, akármit is jelentsen ez a szó. Nyerges éppen ennek megy utána, ennek az „akármit jelentésnek”. A zárójeles, ironikusközbevetések szómagyarázatok, maga az, hogy a beszélő az Elhunyt Hozzátartozójaként utal magára, illetve az egész párbeszéd jelenetezése, mely az olvasóból legalábbis mosolygást vált ki, mind-mind arra utalnak, hogy a megszokott panelekhez a beszélő ironikusan viszonyul, mintegy rájuk mered és elcsodálkozikrajtuk. Ezen a ponton persze ki kell emelni, hogy kár volna az egészet annyival elintézni, hogy „iróniáról” van szó (elvégre melyik igazán jó vers nem tartalmaz egy cseppnyi iróniát sem?). Meglátásom szerint itt inkább az iróniának is egyfajta reflexiójáról van szó. Mintha a szerző tudná, hogy neki a nyelvi panelekhez ironikusan illenék viszonyulnia, ugyanakkor azt is tudja, hol vannak e viszony határai.
Nem is csoda, hogy ekkora teret kap a kötetben a versbeszédről szóló reflexió. Az ilyesmit hajlamosak vagyunk (ma már?) hibaként, modorosságként azonosítani; és általában ez igaz is lehet. E kötetnek azonban szerves része a reflexió reflexiója; nem hiba, hanem magának a hibázásnak a reflektálása. Hogy tehát a beszédben (legyen az akár egy verseskötet összeállítása) folyamatosan hibákat követünk el, és ezzel nincs is semmi baj. Valójában itt egy szokatlanul megbocsátó, belátó szemlélet kap hangot, amely kifejezetten üdítő egy olyan közegben, ahol általában épp a szigorúság modora az úr. Talán ez az oka, hogy a kötet kifejezetten szerethető, egyszerűen jó olvasni, mert a hangneme nem parancsoló, sokkal inkább játékba hívó.
A játékba a szerző olykor magát a versformát is bevonja. A versek túlnyomó többsége szabadvers, elő-előfordulnak ugyanakkor kötött ritmusú, sőt egzotikusabb képletű szövegek is. A szerző által nagyon szeretett (ezt nemcsak köteten kívüli információkból tudhatjuk, de több mottó is erre utal) Orbán Ottót is megidézve például több Balassi-strófában írt vers is fölbukkan a kötetben, ami természetesen önmagában ironikus gesztus. A Balassi-strófa ugyanis olyan erősen fölidézi a 16-17. század magyar költészeti hagyományát, hogy jelenkori viszonyokba helyezése eleve létrehoz egyfajta feszültséget forma és tartalom között. Ezt a feszültséget még fokozza Nyerges azzal, hogy folyamatos enjambement-okkal még az eredeti „dallamot” is mintegy szétírja. Ez Orbán Ottóhoz képest is újabb innovációt hoz, ami egészen abszurd hatást vált ki. (Itt elsősorban a Mikor a jelentős nobilitással szembetalálkozék és a’ folyóirat-cultura dolgairól évődtenek című versre gondolok, de részben az Ispánunk üdvözöl címűre is.) Egy másik formai játék az, amikor a rímes vers végén az addig következetesen használt forma mintegy „elfogy”, és a szöveg vége vált át más ritmusúra. Az ilyen játékok azt jelzik, hogy a forma mindig reflexió tárgya lehet, önmagában is befolyásol, és nem is megkerülhető. Kiszolgáltatottjai vagyunk, ám egyben szabadok is, hogy kilépjünk belőle.
A szabadság kérdése természetesen a társadalmi témájú versekben is alapvető jelentőséggel bír, sőt talán ez az igazán fontos kérdés ezekben, nem a materiális hiány, a szegénység vagy a javak egyenlőtlen eloszlása. Ilyen értelemben inkább liberális, mint baloldali alapállás érhető tetten e szövegekben. (Ahogy leírtam ezt a mondatot, azonnal eszembe jutott, hogy a szerző egy következő versének esetleg ez lesz a mottója; mert biztos vagyok benne, hogy a szerző meglehetős iróniával nyugtázná ezt az állítást, még ha esetleg alapjában egyet is ért vele.) A kötet egyik legemlékezetesebb versében, mely a cirkalmas Az esélyegyenlőtlenség fenntartásának céljából kinevezett miniszteri megbízott és szépséges kísérője látogatása a mediterráneumban címet viseli, persze megmutatja azt a sznob és érzéketlen világlátást, amelyet a gazdagok és hatalmasok sajátjaként sokan azonosíthatnak, az igazi morális felháborodást azonban az olvasó nem annyira amiatt érezheti, hogy egyesek olyan javakhoz férnek hozzá, amelyekhez mások nem (a leírt római turisztikai célpontok megtekintése ma már „kisemberek” számára is elérhető), sokkal inkább a megcsontosodott életszemlélet miatt, ahol a szálláson persze „Pali ízlése és elgondolása szerint szerelmeskedtek”, ahol tehát bizonyos embereknek egyszerűen többet szabad, mint másoknak.
Vajon hordoznak-e reményt egy ilyen világban az álmaink? Az álom (sőt az alvás) is alapvető motívum a kötetben, lépten-nyomon álmok és rémálmok közegében mozgunk. De inkább azért rémálmok közegében. Mindez önmagában is sokat elmond arról, hogy viszonyul szerzőnk a remény fogalmához, ám ha ez nem volna elég, a sokfedelű, igen reflexív A korszerű árnyalás című vers is hűen tükrözi ezt. E szerint a reményre használt klasszikus (mai költeményben igazából már nem is használható) morzsa-metafora egy kisebb árnyalással tovább írható: egy mai versben már a morzsának is el kell vesznie.
Mondhatjuk tehát, hogy Nyerges Gábor Ádám kötete roppant lehangoló? Úgy vélem, semmiképp. Nemcsak a gondolkodás és reflexió folyamatos bája és iróniája csal mosolyt olvasás közben (igen gyakran) az arcunkra, de maga a lehangoltság, depresszió, mélabú fogalmai is játékba kerülnek. Mintha így szólna egy hang, mely folyton ott leskel a szavak mélyén és mögött: ha így, hát így. Nincs itt semmi látnivaló. És különben sem az a lényeg, hogy mi éppen most hogyan érezzük magunkat. Hanem hogy mit mondunk majd azoknak a messziről jött vendégeknek, akikkel mégiscsak a legjobb lenne újra és újra szóba elegyedni. Mert végsősoron ezt szolgálja minden reflexió, irónia és csűrés-csavarás: hogy kitapogassuk egy jobb kommunikáció lehetőségeit – egymással.
