Minden hónapra kell legalább egy verses lapszemle. Erre gondoltam, amikor elkezdtem írni ezt az ajánlót. Talán elsőre megalapozatlannak tűnik ez az állítás, de egy valami biztos: a novemberi Látó verseit (is) érdemes elolvasni. Induljon ezekkel a hét!

 

István László három verse is olvasható a novemberi Látóban, az elsőt Marc Chagall Zöld hegedűs című képe, a másodikat Jan Vermeer Van Delft Leány gyöngy fülbevalóval címet viselő festménye, a harmadikat pedig Michelangelo Pietája ihlette.

A versekben az istenkeresés, az istenélmény, a bűnösség és a szabadság – vagy a szabadság utáni vágyakozás – témái dominálnak. Most a Jan Vermeer Van Delft: Leány gyöngyfülbevalóval című lírával foglalkozom részletesebben. A kép hátterének sötétsége az uralkodó a verssorokban, ez az elveszettséget, a megismerhetetlenséget mutatja, ám mégis él a megismerés vágya, s ezt a vágyat a csábító nőalak hozza felszínre és fokozza is. A kép sötét, zöldből feketévé váló függöny-háttere csak a fehéret hagyja igazán érvényesülni, a ruha nyaknál lévő szegélyét, a fehér gyöngyfülbevalót és a nőalak szemfehérjét, de a szem valódi mélysége úgyszintén elveszik a képet belakó sötétségben:

 

„még a hétköznapi, kifejező szemek

is csak sötét tavakként fénylenek,

a szemfehérje gömbjébe szorult

foglalatok távoli ékszerek.”

 

A háttérből az előtérbe húzódó sötétség nem csupán a világosságot és a fényt nyeli el, „nappallá álmodott” éjszakává alakítva a „találkozást”, de a valóságot, jobban mondva a valóságosságot is elnyeli, bekebelezi, s ezzel együtt a vágyakozás is alámerül a sötétségben. Mert ez egy „olyan csábítás, aminek tárgya a / beteljesülést elodázza”, s végül a kép sötétje a benső sötétségig vezet, a fantázia sem kap szárnyra, mert visszahúzza a sötétség a rögvalóságba. A találkozás, a megismerés és a vágyak puszta illúziókká sorvadnak vagy talán még annyi sem marad belőlük, csak merő beteljesületlenség és némi bosszúvággyalal telt harag, ami – akárcsak a megismerés és a vágyakozás – célt téveszt:

„előkapnád a fegyvered? Célozz

és a cél célt téveszt veled.”

 

 

Olga Ștefan versei Száva Csanád fordításában jelentek meg. A Drága képek című lírában a ragaszkodás és a fájdalom feszül egymásnak. A képek szerepe itt egészen más, mint G. István László lírájában. A verssorok Edgar Allan Poe Annabelle Lee című, tragikus és megrázó képeket felsorakoztató szerelmi költeményét idézi fel, konkrét utalások formájában és implicite, a vers képi világában is. Fájó veszteségek, kavargó, homályos emlékek lakoznak a sorokban, egy bántalmazó kapcsolat képkockái rajzolódnak ki, amelynek végpontja a végzet vállalása. A verset – akárcsak Poe költeményét – sejtelmesség, titokzatosság, szavakban kísértő halál járja át. Az élő és a holt közötti határelmosódások teszik igazán kísértetiessé Olga Ștefan versét, amely minden félelmetes vonása ellenére is gyönyörű, a maga vallomásos jellegében és sejtekig hatoló, mély fájdalmasságában is. A széttört és elsorvadt remények és az emlékképekbe öltözve kísértő, megvalósulatlan és beteljesül(het)etlen élet(ek) verse ez.

 

 

Magyar Dániel Meteorológia című verse viszont még próbál kapaszkodni a reménybe, a lírai én törekvése a napsütésbe vetett hit felé tart, ám a deres fű és az ott vizessé váló hátizsák ennek ellentmondani látszik. A külsődleges időjárási körülmények a benső világ „meteorológiai jelenségeivel” párhuzamosak. Valójában a benső napsütés hiányzik, a jókedv, amelyből „éhes ködök” lakmároznak. A remény nélküliség köde közepette keresi a lírai én az élet naposabb oldalát, azt az újfajta életvitelt, amikor már nem kell a csomagjaival vándorolni, nem húzzák annyira a vállát a deres fűben átnedvesedett csomagok, a lélek terhei.

 

 

Borsodi L. László verseiben a rezignáltság és a beletörődés uralkodik, de itt-ott felbukkan valamiféle halvány reménység. A Cipő, a hétmérföldes című líra a realitás talajához szegezi az olvasót. A túlzó vágyak és a túlcsorduló remények világát igyekszik visszahúzni a valóságba. A megszokás imperatívuszát hordozzák magukban a verssorok, azt, hogy nem lehet megszökni az irrealitás útján a sokszor csalódást keltő valóságból. Az illúziók nélküli élet mutatja meg igazán a végesség lényegét, amelyben a bizonytalanság alapvető, de nem csupán kétségbeejtő – a reménynek is jut egy halvány sejtésnyi hely:

„csak hagyni, guruljon nappal az éjbe,

s ne tudni meg, meddig, hova:

katatóniába-e vagy Isten űr-ölébe.”