Nagy öröm számunkra, hogy megérkezett a Szófára A Vörös Postakocsi, méghozzá a rendkívül színes és témában gazdag 2024/3-as lapszámmal. Ebből válogatok a mostani ajánlóban.
Falcsik Mari Kisbolygó – I. könyv: Tavasz című írásának (vagyis sorozatának) hatodik darabjával indul A Vörös Postakocsi friss lapszáma. Jóllehet az írás egy sorozat része, egymagában is lebilincselő olvasmányélmény, mondhatni, témafolyam. A szöveg formája és struktúrája alapján drámaként aposztrofálható. Az írás első szakaszaiban azonban gyermekirodalmi, verses és meséket felidéző elemek is megjelennek benne. A női hangként és a férfi hangként megszólaló narrátorok felváltva orientálják az olvasót Erzsike néni lakásában, ahol a gyerekek, Andrea, Mari, a kis Tigris (alias Jocóka), Pali és Péter gyűltek össze. Az egymással feleselgető gyermeki mondókákban szinte halljuk, ahogy megtelnek a szobák gyerekzsivajjal. Aztán Erzsike néni meseolvasása az a döntő pont, ahol minden megváltozni látszik. A meseválasztás nehézségei rajzolják elő a folytatást, ugyanis a következőt mondja a női hang: „Mostanában rendre az a vége, hogy az elviselhetetlen mellett döntenek.” Ez a mondat egyfajta választóvonal a gyermeki világ és a valóság, a történelmi igazságok színtere között.
Azonban az Igazság és a történelem nem foglalja el a teljes színpadot, továbbra is marad tér a gyermekek számára is, olyannyira, hogy a gyerekekbe vetett bizalomról igyekszik meggyőzni az „óvónénis női hang” az igencsak kétkedő Igazságot, miközben a kórus a gyermekkor idejét próbálja óvni, nem menekülve az Igazság elől, inkább az Igazság gyermeki tudatig való elérkezésének idejét, a történelemmel való szembesítést késleltetve. Ezután a narrátorokkal, a Bardholz nevű karaktert kísérve Budapest utcáin barangolunk, főként azokon a helyszíneken, amelyeken a zsidókkal szembeni kegyetlenkedések történtek. A Csörsz utcai ortodox zsidó temetőt tárja elénk a narrátor, ahol a történelem veszteségei és az ezekről mit sem sejtő gyermekek találkoznak, a történelmi bűntetteket és felfoghatatlan veszteségeket felidéző helyszín a gyermeki perspektívából tekintve ez egy bújócskára alkalmas terület. Ugyanakkor a hely szellemét a csendes, már-már néma játék még az Igazsággal való szembenézés nélkül is képes tisztelni. Ezen mereng el Lázár Ámos is. De nekünk kisvártatva tovább kell indulnunk a narrátorokkal, Bardholz ugyanis Pestre készül. Látja és hallja, mint búcsúzik Gelley Kornél a Nemzeti Színháztól. Miután a történelem néhány keserű fejezetébe és az azokhoz kötődő személyes tragédiákba bepillantottunk, visszatérünk Erzsike néni lakásába, ahol Mari felriad álmából. Ezen a ponton pedig a gyermekirodalmi és történelmi szál mellett egy önéletrajzi vonatkozás is belép, s ebben halad tovább az első két törtnetalkotó elem ebben mozog tovább, néhány családtörténeti mozzanatot is integrálva. A kérdés továbbra is az, hogy mikor kell találkoznia a gyermeknek az Igazsággal, van-e egyáltalán egy kitüntetett találkozási pont vagy pillanat? Vagy talán már mindig is ott él, lappang a gyermekekben az Igazság csírája? Lehet-e az Igazság ismerete nélkül szunnyadni a valóságban, és ha igen, meddig?
G. István László Franz Marc: Kék ló címmel közölt versében Franz Marc festményének ad szavakat, ötvözve a képzelet világát a valós megélésekkel. A Kék ló szilajságát, magányát, keménységét ábrázolja, amelyet „a távoli hegyek reflexei” révén elnyert és megőrzött, hideg, kék szín sugároz. A ló mitikus alaknak tűnik, rejtélyek fonódnak köré, amiként a fejét körülveszi az a bizonyos „[s]ötétkék ív”, amely éppúgy lehet sál, mint glória. Az Istennel is szembeszegülő, őt a színek túlerejével legyőzni képes teremtményként ábrázolja a vers a kék lovat, aki végül lehajtott fejjel épp azt az Istent gyászolja, aki a teremtés és „a színek öntörvényű / csapdájába esett”, s a kék lóból véget nem érő gyászt csalt elő:
„nézem, lehajtott fejjel, aki önkéntelen, saját, felejtett
halála miatt a teremtést berekeszti. Én meg,
mint aki gyásza végére úgy ér csak,
hogy folyton elölről kezdi.”
Turi Tímea Aki bújt című verse egy különös elidegenedés-élményt és lüktető hiányt tár elénk. Különös, megfoghatatlan nyugtalanság, feszültség hatja át a verset, az önmagát kereső lírai én benső feszültsége. Úgy tűnik, mintha egy rejtőzködő, eltűnt másikon keresztül próbálna magára lelni az önértelmezés és az önmeghatározás útvesztőiben. A keresés kudarca egy vissza-visszatérő, gondolatjelek közé szorított sorban manifesztálódik:
„– te nem vagy itt, te nem vagy –,”.
A folyton meghiúsuló megtalálás-élmény és a hiába keresett másik a Deus absconditus fogalmát vetíti az emberi világra és a lírai én benső világára, önmagunk megismerhetetlensége formájában. A vonatkoztatási pontok nélkül maradottságból kinővő elveszettséggel találjuk szemben magunkat.
Lajtos Nóra Sylvia Plath és a méhek tánca címmel megjelent versében kitűnő érzékkel jeleníti meg Plath lírai világát is, mintha ez a költemény is a plath-i versbirodalom egy darabja volna. Mégis jóval több ez a vers, mint egy stílusgyakorlat. Sylvia Plath korai, az apja méhészkedéséből merítő versei elevenednek meg Lajtos Nóra költeményében, különösen A méhes láda megérkezik (The Arrival of the Bee Box) című vers, amelyet a magyar olvasóközönség Tandori Dezső fordításában ismerhetett meg. Lajtos Nóra versében Sylvia Plath lírai énje szólal meg, a verssorokat átjárja a halálvágy, belopakodik az apa képe, valamint a szexualitás témája, és belakják a versteret a Plath lírájában őshonos, vibrálóan kreatív szóképek. A halál felé siető vers végén pedig a méhek táncára élhető igazi élet lehetősége villan fel, a plátói szerelem ábrándjába bújtatva.
„[…] Karfiolrózsa-méhemben
nem fér már el az a vasárnap.
Méhcsípés vagyok, allergiás
az életre, s ahol az Ondó folyó
torkollik belém, ott ejti földre
a Nap töviskoronáját, abból készítek
koszorút magamnak. […]”
