Ideje bevégezni, de ne siessük el, kellemes az éjszaka, amikor a főutca fagyos folyó, amikor szörnyű démonok ébresztenek a sötétben, amikor a távolban komoran szunnyad a síkság, amikor a hold kél, de a holdfény maga nem veszi észre, amikor fáj a vágy, amikor elhal a lárma, amikor messzi léptek hallatszanak, pedig már nem jár, aki lépked, amikor hahota harsan a tornácokon, amikor a férfiak otthagynak minket, és lázadni késztet a halál, amikor már nincs amikor, sem miért, sem hol, amikor a szavak még fölírják magukat a homlokunkra, amikor a költők verssorai a vállunkra záporoznak, és félelem suhan el a csöndben a csöndre várakozók szeme előtt, a sötétség mélyéről az ágyunkig hatol az ugatás, vonyítanak a kutyák, nedves, sötét pofájukat égnek emelve, szájukat nagyra tátva mutatják fehér fogaikat, milyen rekedten sírnak, ahogy torkukból feltör a hang, ahogy meg-megremeg a nyakuk, miközben figyelnek, hosszú fülük külön életet él, szőrük fényesebb lesz, érinthetetlen, titokzatos, elmerülnek az éjszakába, belevegyülnek, visszahajlik hosszú nyelvük, ösztönösen érzik a halált, fulladoznak tőle, mintha figyelmeztetni akarnának minket, hogy amott messze jön a vihar, egyre nagyobbra dagad, annyira, hogy immár közelinek és elodázhatatlannak látszik, rezegnek a falevelek, rázza őket a szél, mint mikor szoknyák suhognak végeérhetetlen, szeszélyes folyosókon,
viselőik béketűrőn eljátsszák a szerelem mozdulatait a fülledt nappalikban és hálószobákban, örömeik tünékenyek és rövidek, szülésük mindig alázatos, aztán kidőlnek, lassan és dicstelenül a szelíden közeledő roppant sötétségben, a hidegben, a sötétség beborítja, feloldja, semmivé zsugorítja őket, így rendeli a sors, a végzet, az isten, a szerencse, erre születtek, így tesznek hát, gyönyörűek és
szörnyűségesek, ahogy körbetáncolják a semmit, ahogy elbűvölően a semmiről beszélnek, a káosz fuvallatától megremegnek a függönyök, mégis elringatja őket valami hatalmas derű, rabszolganőként mennek az éjszakába, koronás királynőként távoznak belőle, homlokukon a titok dicsfénye, a megaláztatás szentté avatottjai ők, bizonytalan léptek az éjszakában, szép róluk beszélni, a nagypéntek szomorú asszonyairól, mert csak róluk érdemes, róluk és a lázadásról, minden egyes hajnal előszaváról, a szóról, mely a léleknél is előbbre való: munkás, szabadságharc, tékozló fiú, minden, ami -ó vagy -ő vagy -ű vagy -ás-és, minden, ami olyan, mint a levegő, mint a víz, mint a pirkadat, pirkad már, nézd, könnyű léptekkel jön a hajnal, súgják a szerelmesek, hajnalodik, állapítják meg a töprengő forradalmárok, elhagyjuk anyánkat, el a szeretőnket, fegyvert fogunk, amikor már biztos, hogy jön a reggel, és hirtelen elhallgatnak az állatok, elnémulnak a kutyák, a testes acélszörnyek pedig megremegnek, elhozzák a szabadságot, de aztán, ezután – és csak ezután – a tornác alá kerülnek a fegyverek, az évek pora jótékonyan beborítja őket, az egerek megrágják a puskatust, penész nő a puskacsövek tövénél, a pókok hálóruhát szőnek rájuk, egy gyermek fölmegy a lépcsőn a tornácra, zsenge hajtás, olyan, mint a fa, amely minden tavasszal, minden húsvétkor újjászületik.