A kultusz defektjétől a defekt kultuszáig

Lassan, ám semennyire nem biztosan tart a mai magyar filmkultúra a jó, hiteles, valamirevaló tanárfilm irányába. Természetesen – a Magyarázat mindenre recepciója után – tudjuk, mire lesz jó, ha – a tempót elnézve igencsak sokára – kifejlődik: semmire. „Tegyük félre a műkritikát, és vegyük elő az ideológiát”, így működik az ún. fontos filmek esztétikai etikája. Ne vegyünk tudomást arról, hogy végtelenül hamis, hazug és ignoráns, mert a „Mi” oldalunkon műveli mindezt, és elvileg a mi érdekünkben – általa mi magunk tesszük, ne legyünk hát ellentmondásosak, következetlenek! Miért is nem mondunk erre még sokkal-sokkal nagyobb nemet? – Nem érti senki, nem kérdez rá senki. (Kivéve persze a mindenre kényszeresen rákérdezők.)

 

 

Az ideológia elővétele és a kritika háttérbe tolása protestfeelinget, skandálástudatot, a tüntetések és demonstrációk dopaminjutalmát pótolja a fotelharcos forradalmárlelkület számára, mellyel nem az a baj, hogy fotel, hanem hogy lelkület, s hogy nem csak a negatív, a pozitív kritikát is az önsajnálat kriptohisztériájának pszeudobölcseletébe oldja. Ideológiai önkritika számára nem létezik és nem is lehetséges; hogy az Elfogy a levegőtől sem undorodott meg egyemberként saját közege, bizonyítja ezt. A nívós tanárfilm kereséstörténetében az Elfogy a levegő mélypont, a Magyarázat mindenre fénypont volt; előbbi beszívta az utóbbit; előbbinek bűne volt, utóbbinak hibája.

 

A Fekete pont az Elfogy a levegő képletét követi, amennyiben hollywoodi archetípusokra fordítja le a mai magyar oktatási helyzet szereplőit. A matektanár és mindenki, aki rá hasonlít (titkárnők, fogdmegek, ülnökök, portások stb.) gonosz, a magyartanár és mindenki, aki rá hasonlít (pl. Bölcs Öreg-töritanár) jó, és a többiek ármányának mártírja. A matektanár természetszerűleg a felépítmény, a bürokrácia, a mechanon beépített embere, agymosott zombikatonája; a tesitanár együgyű kivitelező, skinhead, erőember (előember?). A töritanár maga is régi, végtelen türelme van, mert öreg, és mert szemlélete szerint azokból az időkből való, amikről tudósít, régen pedig minden jobb volt; a magyartanár fiatal, ábrándos, hallgatag, jó és rossz tudója, be nem tört, meg nem alkuvó strapanő.

 

A fiatal = magyartanár a diákok oldalán áll, mert maga is diák, nem ballagott elég régen ahhoz, hogy közoktatástraumáit kemény arcbőrre és erős hangra cserélhesse, csak rebegő-remegő ellentmondásokra képes. Jellemző, hogy perspektívaváltás gyanánt a padlóra ülteti diákjait, nem az asztalra lépteti, mint Mr. Keating, és jelleme is stréber őzikelányt idéz, nem pedig menő csajt, mint a Donnie Darko magyartanárja. A gyengeség termeli az okosságot, és a kisebbség teremti az igazságot. Aki egyszemélyben mindenkinek ellensége, az mint nagy egyéniség az egyetlen igazság birtokában van – sorsa a Camus-i abszurditás, felmenői Sziszüphosz-ig vezethetők vissza. Az iránta való szimpátia ambivalenciával terhelt, mert csak vesztesként lehet szövetségesévé válni.

 

„A Rendszer” kritikája-e „Az Elszenvedő” szánalmas volta? A film problematizál vagy a filmmel vannak problémák? „A tanárbácsi megszégyenített, de most már nyeregben vagyok, most én állok bosszút a…” – a min is? „…most én töltöm ki dühömet, frusztrációmat a…” – a micsodán? A sztereotipizáló gondolkodás az individuum problémáiból, a tömegkultúra csatornáin át korosztályok, embertípusok, gondolkodásmódok problémáját hozza ki. A filmen bemutatott unalmas évnyitó és zaklató testneveléstanár a mindenkori évnyitók és mindenkori testneveléstanárok világát célozza meg. Mindez nem más, mint hogy a filmet: közönség fogja nézni. Ez hívja életre a narratív komplexitás intézményét, a szimbolika, az utalásrendszer és az ikonográfia összetettségére való igényt mint a téma iránt való érzékenység primér gesztusát.

 

Hierarchizáció az integráció ellen

A közoktatás intézményei „második” otthonok, „alternatív” lakhelyek, pótapákkal, mostohaanyákkal és féltestvérekkel zsúfolt többgenerációs társasházak, ahol ember embernek farkasa, ahol a hűtőben hagyott fél szendvics sincs biztonságban, ahol a mackókat felhasítják és egymást meglopják. E különös barakk felsővezetése nem ellensége, ugyanakkor nem is társa az alsóbbnak. A hivatalos mitológiában felkészítés szerepel, az egymásra következő rétegeknek továbbadott utasítássorozat – akár a fülbesúgó játék során – folyamatosan torzul: eggyel lejjebb már okítás, nevelés szerepel, még lejjebb fenyítés, büntetés, megtorlás, végül bosszú, zsarolás és kényszerítés, rácsok-kulcsok-óraláncok. Elvileg azt akarjuk, hogy mindenkinek a lehető legjobb legyen, gyakorlatilag mindenkinek a legrosszabb lesz.

 

A diákok főellenségei a tanárok, velük szemben legutálatosabb haragosaikkal is pillanatok alatt szövetséget kötnek, ám ezek az utálatos haragosok nagyon is léteznek. Amikor a tanárok éppen nem bántják, nem szégyenítik meg őket, ők teszik ezt egymással. Egy világ, ahol az erősebbet pártolja a többség, és a csúcson ülő is örökké veszélyben van egy potenciálisan feltűnő új tehetségtől. Az új várományos feltűnése, a másik oroszlán megjelenése a csúcson bandaháborúk és megosztottságok kirobbanását helyezi kilátásba, melyek égisze alatt a formálódó klikkek és baráti buborékok permanens és fluid felbomlása és újraszerveződése történik. E viszonyrendszerek kidolgozásában az animék számos műfajjal vesznek részt – és járnak sokkal előrébb, mint a hazai tanárfilm-kísérletek.

 

A diákok kisharca a tanárok nagyharcának másolata, elsősorban ezt tanulják el tőlük, és nem a tananyagot. A tanári szoba szociológiája az osztályteremétől alig különbözik. Tanár és diák viszonya a szülői értekezleten cserél térfelet, ahol pellengérré változó katedrára állított diákként próbál egyszerre civilizált és ember maradni a méltóságától emancipálódott kudarcvárományos pedagógus. A szülők harca társadalmi rangok archaikus küzdelmének reminiszcenciája, a kapitalista szerencsekerék véletlenszerűsége által igazságtól és igazságosságtól megszabadított debil gyermekjáték, melynek generációkon való át- és áthagyományozódása, ha nem is fontosabb, erősebb, mint a tudományos ismeretek, az etikai alapok és a lelket felszabadító műértői gyakorlat továbbítása.

 

Diákok, tanárok és szülők harca időszakosan szünetel, amennyiben tanárok között szakmai, szülő és gyerek között családi, diákok között pedig baráti viszonyok húzódnak. Tanár és diák szövetsége az iskolán, az iskolai helyzeteken és szituációkon kívül, a hierarchizált viszonyok felfüggesztésekor keletkező intim pillanatokban lehetséges. A „jó tanár” kontingens és szétfolyó, a rekontextualizáció és a hatalmi harcok egymást váltó rétegrendjének, versengő dimenzióinak kitett minőség; az egyik percben létezik, a másikban sosem volt és nem is lehetséges, megint máskor mindig is volt és megkérdőjelezhetetlen; van is-nincs is. Akár a gyerekek: az egyik percben aranyosak és „viselkednek”, a következőben elárulnak, kibeszélnek és rosszindulatúak.

 

A komplexitás barbársága

Az összetett problémák megoldására tett kísérletek az ignoranciától az agresszión át a végtelenségig bonyolódó, végül önmagában is problémává váló, a gond mértékéhez saját mértékével közeledni vágyó, mintegy a probléma helyébe lépni kívánó antimegoldásig tart. A Magyarázat mindenre végén vízbe futnak a diákok, mint oly sok (mai) magyar filmben, visszafutnak a differenciálatlan ősprincípiumba, – Király Jenő exkrementális esztétikájával szólva: – „elmennek az anyjukba”, A Rendszer veszteseiként, nem szeretett lényeiként, lélekben felszabadulva, örök gyermekként dorbézolva a végtelen halászmezőkre. Az Elfogy a levegő és a Fekete pont végén tanárok távoznak (megkönnyebbülten) intézményekből, egyéniségek válnak ki csoportokból, és indulnak meg mint romantikus nagy egyéniségek, a süllyedő hajót elhagyva, reindividualizálódva a csoporttal ellentétes irányba.

 

A tipikus tanárfilm az egyéniséget ünnepli, és A Többieket (diákok, tanárok, távoli karhatalom) nyilvánítja ellenségnek. A tanár ködtenger fölött álló vándor, aki Sartre semmijébe bámul; a világban csupa tennivaló, csupa ügy, és ő mint tehetetlen, elidegenedett és elidegenített lény, passzívan szemléli mindezt, majd lemond róla a maga érdekében. Mentse, aki tudja (az életét); a kurzusból kiiratkozni, egzisztenciális lázadásként magukra hagyni a bolondokat – a fenntartókat. A távozó a maradókat látja cinkosnak, a maradó a távozókat; ideje megformálni azt az álláspontot, ami ezeket látja egymás cinkosainak. A Fekete pontban a diák, Palkó emelkedik felül, fára mászva, A Többieken (tanár barátján is). Ezeknek a filmeknek a hősei Hamvas győző hársfájának képzelik magukat, de végül hóbortosokként, kiszállókként, vesztesekként végzik. A győző törzsén nem fogna a láncfűrész, nem lehetne úgy felaprítani, ahogy slasherekben aprítják a perspektívátlan fiatalságot.

 

A bukástörténetek mitológiájaként bemutatkozó tanárfilm (néha diákfilm, nagyon ritkán tanár–diák-film) nem érdekelt a gyerekek közoktatásban eltöltött éveinek kimerítő feldolgozásában, nem érdekelt végtelenül komplex relációik adaptálásában. A tiniirodalom alkotásaira fitymálva néz, aki a „realizmus mint nyomorpornó” műfajában utazik, elvégre: ha rossz, akkor valóságos. A fiatalok, általános iskolások és gimnazisták lelki világának, motivációinak és emócióinak feltérképezéséhez létük kezdete óta a japán anime-sorozatok értenek a legjobban. Hogy egy keleteurópai szerzői film – amely filmtípus egyes teoretikusok szerint azért „egész jól teljesít” – minden regeneratív igénytől és beleérző, megfejtő, kikérdező empátiától mentes, az még mindig kevésbé kínos e térség filmkultúrájára nézve, mint hogy egy tinédzsersorozat, melynek fő motívuma, hogy egy introvertált fiú heréit miképp szerzik vissza menő osztálytársnőjével, többet tud nála arról, mi kellene a magányos diákfiúnak: egy lány, aki beszélget vele.

 

A szimbolikus elfordulás (akár az előbb említett lánytól, akár a szerepeltetett tanárok részéről intézményeik felől) a populáris kultúra sokat emlegetett eszképizmusa iránti – néha már (pl. a Fekete pontban) dokumentarizmusba hevülő realizmuskényszerben kiütköző – undor lelepleződése. Az eszképizmus titkolt ünneplése és publikus meghurcoltatása annál is inkább egyértelmű ezekben a filmekben, hogy közhelyek, mémesült szituációk komolyanvehetetlen pillanatait próbálják „rosszmájú magyaros cinizmus” gyanánt feltálalni. „Nem tehetem meg, hogy nem nevetek rajta.” A „már csak kényszerből” nevetők cinikus és – ahogy Ted Kaczynski mondaná – túlszocializációjában cinkos felülemelkedése (problémákon, ügyeken, mindenen), passzív helybenhagyó retorikája éppoly káros. Miképp a pornó is szimptomatikus műfaj, annak tünete, hogy a prüdéria sztenderdkultúrájának önundora van, úgy a tanárfilm is a fenntartó, maradó, kivitelező, próbálkozó lelkület önundoraként konstituálódik. Méregtelenít, és lelki szemetesládája: a közönség.

 

A neurotipikus tanárfilm ideológiai ármánya nem az, hogy mindenkit kijátszik mindenki ellen, hanem éppen hogy nem játszik ki mindenkit mindenki ellen. Felvértezi magát táborának, bázisának kritikai hevületével, és az ügy fontosabb kétharmadáról: mélyen hallgat. Ezen a sötét térfélen legnagyobb félelme is ott fészkel, hogy ti. van még jó a világon.

 

Havassy Gergely