Az előző történet annyira elterjedt, hogy a tanító úr igen gondterhelt arccal jár az utcán. Meg is értem. Egy tanító számára mindig kellemetlen, ha a gyerekek egyszerre tudomást szereznek olyasvalamiről, amiről ő nem beszélt előttük. A tanító legyen úgyszólván az egyetlen lyuk a palánkon, amelyiken belátni a gyümölcsöskertbe; ha több lyuk van rajta, a gyerekek mindennap másik körül tolonganak és csakhamar végképp beléunnak a kukucskálásba. Ezt a hasonlatot nem jegyezhettem volna föl itt, hiszen talán nem minden tanító értene egyet azzal, hogy ő nem egyéb egy lyuknál; de a tanító, akiről beszélek, a szomszédom, a hasonlatot eredetileg tőlem vette át, sőt rendkívül találónak vélte. S ha valaki más nézeten volna is, szomszédom véleménye irányadó számomra.
Előttem állt, folytonosan igazgatta a szemüvegét és így szólt:
– Nem tudom, ki mesélte el ezt a történetet a gyerekeknek, de mindenesetre helytelen a
képzeletüket efféle szokatlan fogalmakkal túlfeszíteni és megterhelni. Úgy értem, bizonyos
fajta mesék...
– Véletlenül magam is hallottam – szakítottam félbe. (Ezzel nem is hazudtam, mert azóta
a bizonyos este óta a szomszédasszonyomtól valóban visszakerült hozzám.)
– Úgy – folytatta a tanító meglepetés nélkül –, nos, mit szól hozzá? – Kicsit haboztam, s ő amúgy is igen gyorsan folytatta: – Először is helytelenítem a vallásos, kivált bibliai tárgyú anyagok szabad és önkényes fölhasználását. A katekizmusban mindez föltétlenül úgy van kifejezve, hogy semmi esetre sem fogalmazható meg jobban...

 

[...]


Elámulva nézett rám:
– Isten talán valami...
– Úgy van – erősítettem meg –, Isten épp azon van, hogy új kísérletet tegyen.
– Valóban? – esett nekem a tanító. – És ez mértékadó helyről ered?
– Erről semmi bizonyosat nem mondhatok önnek – sajnálkoztam –, nincs kapcsolatom
olyan körökkel, de ha mégis hallani kívánná ezt a kis történetet...?
– Igazán nagy szívességet tenne. – A tanító levette szemüvegét, gondosan megtisztogatta,
míg két pucér szeme röstelkedett.
Belefogtam:
– Egyszer a Jóisten lenézett egy nagy városra. Mikor a nagy zűrzavartól szeme elfáradt (ehhez jócskán hozzájárult a villanydrótok hálózata), elhatározta, hogy tekintetét egyetlen magas bérházra függeszti, mert ez sokkal kevésbé megerőltető. Ugyanakkor emlékezett régi kívánságára, hogy egyszer láthasson már egy eleven embert, s ezért pillantása az emeleteken fölfelé haladva az ablakokra meredt. Az első emeleti emberek (egy gazdag kereskedő volt az a családjával) alig látszottak ki a ruhájukból. Nemcsak hogy testük minden részét drága kelmék fedték, hanem e ruházat külső körvonalai sok helyütt olyan formát öltöttek, hogy látnivalón nem is lehetett test alattuk. A második emeleten sem igen volt másképp. A harmadik emeleten lakók már jóval kevesebbet hordtak ugyan magukon, de olyan piszkosak voltak, hogy a Jóisten csak szürke barázdákat ismert föl rajtuk, s a maga irgalmában már kész volt megparancsolni, hogy e barázdák ki is hajtsanak. Végre a tető alatti ferde kamrácskában rálelt a Jóisten egy emberre, rossz kabátban, amint épp agyagot gyúrt.
– Ohó, hát ezt honnét vetted? – kiáltott rá.

 

 

Az ember ki sem vette szájából a pipáját, úgy morogta:
– Az ördög tudja, honnét. Inkább lettem volna varga. Itt ülök és csak bajlódom...

S akármit kérdezett volna is a Jóisten, az ember rosszkedvű maradt s nem válaszolt többé. Míg csak egy napon a város polgármesterétől nagy levelet nem kapott. S akkor tüstént, kérdezetlen is elmondott mindent a Jóistennek. Időtlen idők óta nem kapott megrendelést. Most meg egyszerre készítsen szobrot a városi park számára, s a mű címe legyen: az Igazság. A művész éjt nappá téve dolgozott egy távoli műteremben, s a Jóistennek, mikor ezt látta, különféle régi emlékek jutottak eszébe. Ha nem haragudott volna még mindig a két kezére, talán még maga is újra beléfog. Hanem amikor eljött a nap, hogy az Igazságot ábrázoló szobrot kivigyék helyére, a kertbe, ahol Isten is láthatta volna a maga teljességében, iszonyú botrány tört ki, mert a városatyákból, tanítókból s egyéb befolyásos személyiségekből álló bizottság azt követelte, hogy az alakot, mielőtt a közönség elé kerül, legalább részben öltöztessék fel. A Jóisten nem értette, miért szitkozódott olyan hangosan a művész. Városatyák, tanítók és mások vitték őt ebbe a bűnbe, és a Jóisten bizonyára hozzájuk...
– De maga rettenetesen köhög!
– Már múlóban van – felelte az én tanítóm, teljesen tiszta hangon.
– Nos, már csak egészen kevés a közölnivalóm. A Jóisten otthagyta a bérházat, meg a városi parkot, s már épp azon volt, hogy visszahúzza tekintetét, ahogyan a horgászbotot egyetlen lendülettel kirántják a vízből, hogy megnézzék, volt-e kapás. És most valóban volt is. Egy egész házikó akadt rajta, benne néhány emberrel, akik alig hordtak magukon valamit, mert nagyon szegények voltak.
– Hát ez az – gondolta a Jóisten –, az embereknek szegényeknek kell lenniük. Ezek itt, azt hiszem, elég nyomorultak, de én olyan szegényekké akarom tenni őket, hogy egy szál ingük se maradjon. Így határozott a Jóisten.
Itt pontot tettem a beszédben, hogy megértessem, a végére jutottam. A tanító úr nem volt vele megelégedve; ezt a történetet éppoly befejezetlennek, kikerekítetlennek találta, mint az előzőt.
– Igen – mentegetőztem –, épp ehhez kellene a költő, hogy valamiféle káprázatos befejezést találjon, mert valóban nincsen vége.
– Hogyhogy? – meredt rám feszülten a tanító úr.
– De kedves tanító úr – emlékeztettem –, hogy ön milyen feledékeny! Hiszen maga épp a helyi szegénygondozó egyesület elnökségi tagja...
– Hogyne, vagy tíz esztendeje, és...?
– Épp ez az: maga és az egyesülete akadályozza meg a legállhatatosabban a Jóistent abban, hogy elérje célját. Maguk öltöztetik az embereket...
– De kérem – szólt szerényen a tanító –, ez egyszerűen felebaráti szeretet. Ami Istennek nagyon is kedves.
– Ó, és erről mértékadó helyről biztosították? – kérdeztem ártatlanul.
– Természetesen. Éppen mint a szegénygondozó egyesület elnökségi tagjának, nem egy elismerő dicséret jutott tudomásomra. Bizalmasan szólva, a legközelebbi előléptetéskor munkásságomat ilyen formában... hiszen érti? – A tanító úr szemérmesen belépirult.
– A legjobbakat kívánom önnek – válaszoltam.
Kezet nyújtottunk egymásnak, s a tanító úr oly rátarti, kimért léptekkel indult el, hogy meggyőződésem szerint késve ért az iskolába. Mint később hallottam, a történet egy része (már ami gyerekeknek való belőle) eljutott hozzájuk. Lehet, hogy a tanító úr költött hozzá befejezést?

 

(Vidor Miklós fordítása)

 

A teljes szöveg megtalálható ezen a linken: http://www.ppek.hu/konyvek/Rainer_Maria_Rilke_Tortenetek_a_Joistenrol_1.pdf