Ebből is látszik
Tetten érni a szavak hangalakját az anya nyelvén, lesni, ahogy szájpadlást ér, fogtövön landol,
emelkedik újra. Levenni a szemet a szájról. Nézni közben, mit mond a szeme, látni a különbséget boci és maci között, de még nem kiérezni azt. Itt kezdődik a kíváncsiság. Idővel felhatalmazás helyett, feloldozásra várni. A kaucsuk-szavak kimondatlanok, kimondhatatlanok, ha a mondani akarás tüzébe tartjuk őket, nyúlnak, tágulnak, nem eresztenek, betömik a réseket, amiken keresztül addig lélegeztünk.
Szürkülünk. Főút melleti házakon a kőpor. Lila a szánk, mintha folyton fáznánk, fázunk is.
Felöltözünk az alváshoz, képtelenség hozzánk érni. Az egyszótagos szavakban magánhangzók vagyunk. Kevesebb beszéddel próbálunk többet mondani. A tökéletesség arra ösztönöz, hogy belerondítsunk.
Így tehet az idő is a fiatalsággal. Minél pontosabban akarjuk mondani, annál több szivárgással sikerül bekötöznünk azt az egy mondatot. A nem megfelelő szavakat kilöki magából, mint a cérnát az öltött seb, ahogy a bőr szövetei újra kapcsolódni kezdenek, mindig marad fölösleg, felgyűrődés, heg. Ez nem hasonlat, ezeknek az összeillesztett elemeknek alaktanilag közük van egymáshoz. Ebből is látszik, hogy nem ért véget a teremtés, hiába beszélünk róla múlt időben.
