Piros Vera
Randevú
(részlet)
Konrad először hajnali három óra ötvenkor ébred, az órára néz. Visszaalszik három óra ötvennyolc percig. Jól van, mindig ilyenkor ébredtem, miért is lenne ma másként. A mellette lévő kisasztal fiókjából cigarettát vesz elő, rágyújt. Alig van pár szál, útközben meg kell majd állnia valahol, hogy dohányt vegyen, és papírt. Nagy levegővel szívja le a füstöt, szereti érezni. Filtert is ezért nem használ. Évára gondol, hogy Éva most ébred, felveszi a köntösét, a konyhába megy, kinyitja a csapot, az arcát lemossa. A csap felett a csempe megmozdul, úgy tűnik, bármelyik pillanatban leeshet. Közel tíz éve bármelyik pillanatban leeshet. Éva asztalhoz ül, rágyújt, vizet iszik. Konrád, most tényleg érkezem. Pár éve vált el, megszokásból suttog. Miközben cigarettázik, a férfi leveleit olvasgatja. Egy konyakmeggyes dobozban őrzi őket az íróasztal kulcsos szekrényében. A borítékokat is. A végén csak megadtam neki a címem, mosolyog.
Az utolsó éjszaka a siófoki Nagyszállóban, nem emlékszik rá pontosan, hogyan, egy lakosztályban találták magukat. Az izgalomtól nagyon nevettek. Konrád teljesen kivörösödött. Felváltva fogták be egymás száját, aztán elhallgattak. Együtt aludtak. Éva gondolta, ha most nem, akkor soha. A fiú másnap visszamegy Bécsbe, és többé nem találkoznak. Azért a címét megadta neki.
Éva a hajába túr. Már másnap reggel tudta, mikor a fiú felszállt a vonatra, hogy valamit elszalasztott, valami olyat, amit többé nem lehet visszacsinálni. Vele kellett volna mennem. Csak annyit kellett volna mondanom, Konrád, vigyél magaddal, és ő magával vitt volna. Az a rohadt sok volna. Nem tudja megmondani, mi tartotta vissza, miért nem szállt fel ő is a vonatra. Kukáskocsik zaja szűrődik be a konyhába, hat óra. A leveleket egy postagumival gyorsan kötegbe fogja, és a táskájába teszi. A fürdőszobába megy, lezuhanyozik, hajat szárít. A ráncait nézi. Mi van, ha már nem fogok neki tetszeni, mi van, ha öregnek talál. Krémet nyom a középső és a mutatóujjára, határozott, gyors mozdulatokkal masszírozni kezdi az arcát, alulról felfelé, ahogy a kozmetikusnál látta. A szájára piros rúzst tesz, a szemét még nem festi ki. A ruha a szobában, szekrényajtóra akasztva lóg. Nem pont ugyanaz, mint amit húsz évvel ezelőtt viselt, de kék, és az eladónő szerint jól áll neki.
Konrád egy hétre érkezett Siófokra a barátaival. Éva nyaranta a Nagyszállóban dolgozott, takarítást vállalt, az anyja protezsálta be. A Petőfi sétányon találkoztak szombat délután. Éva világoskék ruhát viselt, az egyetlen ruháját, amit a siófoki korzóra felvehetett. Beszélte a nyelvet, német–magyar szakra járt az ELTE-n. Kedvtelésből Rilkét fordított. Az egyetemen járt valakivel, moziba, néha színházba mentek. Három évvel később férjhez ment hozzá, tíz évvel később elhagyta. Nem lett gyerekük, Éva nem akart. Az egyetem tanulmányi osztályán főelőadó, reggel nyolctól délután négyig. Konrád utolsó éves volt a bécsi egyetemen, filozófiát hallgatott. Most ugyanott professzor. Nők mindig voltak körülötte, de soha nem nősült meg.
[...]
