E-színházat nézni roppant kényelmes. Az ember hazamegy munka után, megkeresi a linket, elindítja az előadást. Ha megéhezik (hiszen egész nap nem evett), akkor megállítja, megmelegíti az ebédjét, evés közben folytatja, ha megszomjazik, le sem állítja, hiszen a konyhában is hallja a dal középrészét.
E-színházat nézni roppant kényelmetlen. Nehéz ráhangolódni egy előadásra, ha nem öltöztél aznap színházhoz, öt órakor érsz haza, amikor a legritkább esetben kezdődik színházi előadás. A fejed sem ilyenkor áll rá a legjobban a történelmi korok közötti párhuzamokra. És legfőképpen nem vagy „ott”, nem vagy a közönség része (noha az előadást közönség előtt vették fel, ez – ha másból nem –, az előadás-végi tapsból nyilvánvaló). Gondolataiddal magadra maradsz, minden kérdésre egyedül kell felelned.
A Gyévuska Pintér Béla korai műve. Társulata 2000-ben jött létre, ennek a darabnak az eredeti bemutatója 2003-ban volt Jordán Tamás Nemzeti Színházában, majd évekig játszották a Szkéné Színházban, Pintérék akkori fő játszóhelyén. Az azóta eltelt 23 évben nyilván számos bemutatót tartott a társulat, rengeteg darabot játszottak hosszabb-rövidebb ideig, ez viszont kiállta az idők próbáját. Jó kérdés, hogy Pintér Béla művészete mennyire szervesült a magyar színházi életben, vagy mennyire maradt elszigetelt zárvány. Ezt a kérdést nyilván lehet esztétikai szinten vizsgálni, én most egy sokkal egyszerűbb megfejtésre vállalkozom. Úgy tíz év telt el, amíg Pintér Béla nem a saját társulatát rendezte, hanem egyfajta általános értelmiségi elfogadás jegyében két ízben is saját darabját állíthatta színpadra Máté Gábor Katona József Színházában (A bajnok, 2016; Ascher Tamás Háromszéken, 2017), egyfelől saját stílusával gazdagítva egy kísérletezéstől nem idegenkedő kőszínház formanyelvét, másfelől megmutatva, hogy színházi eszközei megállnak a saját lábukon egy – ha nem is idegen _, de mégiscsak más közegben.
A második fázisnak pedig az azt követő években lehet(t)ünk szemtanúi. Számos színházban ment a Parasztopera, a Szutyok és személyes kedvencem, a Kaisers TV Ungarn. Viszont úgy tűnik, a Gyévuska, miközben a Pintér Béla Társulat is műsoron tartja, most érett meg az újra- vagy többféle értelmezésre, hiszen rövid időn belül színre került a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban Hegymegi Máté, Miskolcon pedig Ascher Tamás rendezésében, most pedig a szombathelyi Weöres Sándor Színház előadását, Nagy Péter István (2021 legígéretesebb tehetségének választotta a Színházi Kritikusok Céhe) rendezését taglalhatjuk.
De még mielőtt rátérnék az előadás konkrét elemzésére, egy társadalom-lélektani tényező mellett nem mehetek el szó nélkül, mivel az előadás témája a II. világháború, ezen belül is a 2. magyar hadsereg élete és sorsa. Sokfelé szabdalt nemzetünk egyik legállandóbb kérdése, ki hogyan viszonyul a XX. század nagy kataklizmáihoz. Vannak sokan, akik a holokausztot érzik a zsigereikben még ennyi év után is, és aki nem követi őket ebben, azt nem tekintik (értékes) embernek. Mások Trianont és a Don-kanyart érzik életük nagy tragédiájának, és aki ezt nem tekinti ugyanolyan meghatározó problémának, azt nem tekintik (jó) magyarnak. Direkt nem nevezem őket jobb- vagy baloldalinak, mert bár nyilván jelentős az átfedés, mégsem ennyire egyszerű ez a felosztás (sem). A darab és az előadás fő témája ugyanis a hadsereg tragédiája, de mellékszálként megjelenik benne az antiszemitizmus, mint a holokauszt előszele. Tehát máris megállapíthatjuk a témaválasztás alapján, hogy Pintér Béla drámája népszínházi abban az értelemben, hogy nem egy jól körülhatárolt néző-réteghez próbál szólni, hanem szinte mindenkinek akar mondani vagy még inkább mindenkitől próbál kérdezni valamit a cselekménnyel.
Maga a cselekmény egy pofonnal kezdődik. Ezt Halász százados (Domokos Zsolt) adja Heinz Ármin zsidó munkaszolgálatosnak (Némedi Árpád sokrétű előadásában). Talán tovább is lépnénk ezen, de az előadás nem hagyja, hosszasan elemzik a szereplők, helyes volt-e a konfliktusnak ez a kezelése, a százados erkölcsi alapot keres a másik ember megalázásához, és ezt természetesen megkapja a szintén neki kiszolgáltatott honvédektől (Gyulai-Zékány István és Hajdú Péter István), de elsőre meglepő módon nem kapja meg ugyanezt Kovács hadnagytól. Őt nadrágszerepként Nagy-Bakonyi Boglárka alakítja, és már csak filigrán alkata, alacsony termete is kiemeli a 8. kerékpáros lövészalakulat többi tagja közül (valóban volt ilyen, elsőre megmosolyogtató nevű katonai egység, vagy ez is csak az írói fantázia terméke?) És nem mellékes a pofon időpontja sem, 1942. április 20-án csattan el, egy nappal a II. magyar hadsereg orosz frontra vezénylése előtt (bár szereplőink ezt még ekkor nem tudják).
A viszonylag fontoskodó kezdés után felgyorsulnak az események. Egyrészt kijön a másnapi hadparancs, másrészt megjelenik először a magyar ezredes (Szabó Tibor), majd a tényleges hatalmat bitorló von Ziege vezérezredes is (Szerémi Zoltán), aki nem leplezetten erőszakosan udvarolni kezd az ezredes lányának (Mari Dorottya), aki alig tud menekülni a kéretlen közeledés elöl. A többi szereplő is egyre mélyebb konfliktusokba keveredik, ezek közül a százados kezébe került kartoték a legfontosabb, amely bizonyítja Kovács (Koch) hadnagy zsidó származását. Ennek nemcsak a zsarolás miatt van jelentősége, hanem azért is, mert ennek kapcsán sok mindent megtudunk a szereplőkről, amit talán jobban szeretnénk nem tudni: a százados homoerotikus hajlamait, amelyek ha viszonzásra találnának, nem is jutna el a kartoték az ezredeshez, a zsidó munkaszolgálatosét, aki – azért cserébe, hogy írhat a gyerekének levelet – elárulja egykori hitsorsosát, az egyébként már 30 éve katolizált hadnagyot, és legfőképp magát a hadnagyot, akinek mindennél fontosabb, hogy magyar tisztként fogadják el, ne pedig megbélyegzett zsidóként.
Hogy az események még abszurdabbak legyenek, a búcsúestét a katonák nem tölthetik szeretteikkel, feleségükkel, hanem helyette az ezredes feleségének Gizella-bálján kell részt venniük, ahol legnagyobb meglepetésünkre Gizella (Németh Judit) egy avantgárd előadás keretében József Attila-idézeteket recitál, mi pedig elgondolkodhatunk azon, hogy ki mindenki nem vette már szájára, és használta ki ideológiája megtámasztására a mi Attilánk költészetét.
Aztán az események furcsa fordulatot vesznek, előkerül egy króm-nikkel injekcióstű, amely valahogy az ezredes lányához kerül, aki túladagolja magát, és rövidesen meghal, így menekül meg a vezérezredes karmaiból. A rögtönzött tárgyaláson Kovács hadnagy magára vállalja azt, amiben teljesen ártatlan, így életével fizet egy általa el nem követett cselekményért, de talán még fontosabb az ő szempontjából, hogy magyar tisztként, nem pedig munkaszolgálatosként hal meg. Mi pedig elgondolkodhatunk azon, hogyan deformálja a korszellem egy alapvetően jó lelkű ember gondolkodását (is).
Az előadás második fele már a Szovjetunióban (vagy nevezzük inkább Oroszországnak? Ukrajnának?) játszódik, és sokkal kevésbé realista már a színjátszás, egyre inkább álomszerűek a képek, ami részben a partizánoktól való (reális? irreális?) félelem, részben a nagy hideg következményinek színházi ábrázolása lehet. Orosz partizánnő szerepében jelenik meg újra a Kovács hadnagyot is játszó Nagy-Bakonyi Boglárka, aki az előadás legerősebb alakításait hozza. A honvédek feleségei (Herman Flóra, Nagy Cili) is ekkor a legerősebbek, monologikus levélrészletekben fedik fel titkaikat férjük előtt, és mi persze nem tudhatjuk, hogy leveleik egyáltalán megérkeztek-e, illetve életben találták-e a címzetteket.
Külön érdekes a darab zenéje (Darvas Benedek), illetve az egész előadás zeneisége. Korabeli slágereket hallhatunk különböző helyzetekben, ezek közül az első képek egyikében felhangzó „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország” miatt szisszenünk fel (az már csak napi aktualitás, hogy ugyanez a dal sokunk meglepetésére a Magyar-kormány beiktatását követő Kossuth téri ünnepségen is felhangzott). Ezt a dalt ugyanis betiltották zsidó szerzői miatt a 30-as években, irredenta tartalma miatt pedig a szocializmus éveiben, de a rendszerváltást követő években sem vált népszerűvé. A Gyévuska 2003-as bemutatásakor mindenképpen provokatívnak hatott, ma már inkább csak érdekesség, hogy a dalnak melyik jelentésrétegét érezzük magunkénak. Az előadás jelentős részében recitálnak (énekbeszélnek) a színészek, megugorva ezzel azt a lécet, ami a prózai színészeket az énekesektől elválasztja.
Az előadás képi világa (díszlet: Jeli Sára, a fénydesigner nevét nem ismerjük a színlapról) olyan, mintha régi képeslapokat néznénk. Meleg barna a fényelés, főleg az első képekben, ami az orosz jelenetekben inkább kékesfehérre vált. A díszlet kellően mobilis ahhoz, hogy akár egy lakáson belül is egyidejűleg láthassuk a különböző jelenéseket.
És hadd fejezzem be ezt a rövid elemzést egy teljesen személyes mozzanattal. Egykor élt édesanyámmal van egy nagyon furcsa, ritka tulajdonságunk. Nem egyszerűen dallamtapadásunk van, hanem gyakorlatilag mindig hallunk egy zenét a fejünkben. És amikor a szombathelyi előadás utolsó dalaként felhangzik a Gyévuska, és nekem eszembe jutott, hányszor énekelte, dúdolta magában anyukám, hogy „Gyévuska, add a kis kezed...”, akkor abban a pillanatban minden összeállt. Hiszen az ő édesapja is munkaszolgálatos volt, mint Heinz, meg is halt a háború végén, anyukám gyakorlatilag nem ismerte őt. Így lett nekem kerek ez az előadás.
