Meleg volt, mintha örökké akarna tartani a nyár. A szőlőtőkéken az érett szemek,
úgy tűnt, mindjárt kipattannak a napon, még egy-két óra, és túlérnek, édes
levük végigcsorog a leveleken az odagyűlő darazsak örömére. Forrók voltak
a szemek, forró volt Kászim tenyere alatt maga a szőlővessző fája, rezzenetlen és felhőtlen
az ég, csak a csősz kutyájának lihegése hallatszott a hatalmas csöndben és a méhes zúgása.
A hegy kékes vonala úgy rajzolódott ki az ég alatt, akárha nyár közepe volna, nyoma sem
volt annak a finom ködnek, amely októberben még a verőfényes napokon is látszik a levegőben, ha messzire tekint az ember.

A világ szép volt, olyan szép, amilyen talán még sohasem. Minden, amit maga körül látott, új értelmet kapott, a tenyerén méregetett, súlyos szőlőfürt, a gyümölcs feszülő héján visszatükröződő ég és a saját szeme, amelyet szintén meglátott ebben a különös tükörben,
a lába alatti fűcsomó tetején a napon pihenő pillangó, a csősz kunyhója felől odahallatszó neszezés, arrébb, az almafáról hallatszó madárfütty, az ősz illata, amely összekeveredett a napon felmelegedett szőlőtőke illatával, és a müezzin idehallatszó szólítása még sohasem
tűnt ennyire magától értetődőnek. Mintha örök idő óta állna itt, akárhányadik alakban, és örök idők óta lenne mindez így,
a gyümölcs, a lepke, a madár, a napsütés és az ének, és a lába alatt a város, Pecuj.

A szokatlan őszi nyárban a szőlőfürtöt tartó kezét úgy nézte, mintha először látná, kívülről nézte az embert, aki áll a napon, a kezében a szőlőfürttel, a lába alatt a fűcsomóval, amelyen egy pillangó hol kitárja, hol összecsukja a szárnyait, a feje felett egy, a lombok közt bujkáló madárral, amely a müezzin énekével különös módon összehangzóan dalol, mintha ketten is hívnák imára.

Kászim szíve összeszorult. A szemét behunyta, hagyta, hogy vörös és zöld körök eltűnjenek, és csak akkor kezdett el imádkozni.

Különösképp így, ima közben távolabb érezte magát Allahtól, mint az előbb, amikor
egyszerűen állt a napon.

Amióta Zrínyi hadai beözönlöttek a városba, szétdúlták a boltokat, a vitézeik felrugdal-
ták a csársiban a kereskedők padjait, kihúzták őket, mint a halott kutyákat, aztán kidobál-
ták a boltokból a kelméket, a szőnyegeket, az üvegárut és az edényeket, amelyek ripityá-
ra törve beterítették a földet, és szilánkjaik és darabjaik összekeveredtek a szétnyomódott
gyümölcsökkel és kiszórt fűszerekkel, hogy az egész csársiban citrom-, narancs- és fahéj-
illat terjengett a vitézek nyomában, amely másnapra rohadásszaggá és verejtékbűzzé vált (...)