Egyszóval, Pétert kizárták a sarokszobából, tréfásan. Egy darabig dörömbölt az ajtón, s próbált nevetni, aztán abbahagyta mind a kettőt. Kiment az előszobába, benyitott a fürdőszobába, a kamrába. Visszajött, kinézett az ablakon, a sarokszoba erkélye felé. Újra odaállt az ajtóhoz, és verte az öklével jó sokáig. Aztán megint kinézett az ablakon. Támadt egy ötlete.
Nekitámasztotta két tenyerét az ajtónak, és bekiabált:
- Ali!
Semmi válasz.
- Ali! Ide figyeljen. Átmászok magukhoz az ablakpárkányon, ha nem enged be - kiabálta. - Háromig számolok.
Erre sem jött válasz, csak Ipoly Elemér és a sárgahajú lány kezdett felfigyelni. Péter hirtelen hátralépett az ajtótól, hadarva beordította nekik:
- Egy - kettő - három!
S azzal elfordult, leült a díványra, és kapkodva húzni kezdte lefelé a cipőjét. Ekkor kezdődött a hangos szóváltás közte és Ipoly Elemér között, amivel felébresztettek.
- Sose izgasd magad - mondta Péter. - Gyerekjáték az egész.
- Részeg vagy - mondta a másik.
- Nem mersz fogadni tíz fillérbe sem?
- Eszembe sincs.
- Jó - mondta Péter -, akkor átmászok ingyen.
A fél ablakszárny nyitva volt, s most kitárta a másik szárnyat is. Vigyorogva ránk nézett, aztán az ablakdeszkára tette harisnyás lábát.
Mögöttem a szőke lány felsikoltott, de fél kézzel gépiesen verte tovább az ajtót, a sarokszoba bezárt ajtaját. Ámulva néztem Péter vigyorgó arcát; tele volt megfoghatatlan indulattal. Aztán felpattantam a helyemről. De ő már kilépett a kőpárkányra. Eltolta magát az ablaktól.
Odaugrottam. Ha utánanyúlok, legfeljebb lelököm a mélységbe, de nem segítek rajta. Egy lélegzést sem lehetett hallani a szobában. Pétert csak én láttam. Szorosan a falhoz tapadt, két kézzel ölelte a vakolatot. Arcát is odanyomta, elfordítva. Szétvetett lábait rettenetes lassúsággal csúsztatta milliméterről milliméterre. Teljes figyelemmel csinálta a dolgát. Amint a tenyere egyet-egyet mozdult, szívem beledobogott. Lábujjai mozogtak a harisnyában. Hősies és nevetséges látványt nyújtott. Kiváltságosan tiszta őszi hajnal volt. Tejeskocsi cammogott az utcán. Akkorának látszott, mint egy játékszer. Péter alatt, majdnem hat emelet szakadékában, homályosszürke udvar derengett.
Végtelen sok idő telt el. Volt úgy, hogy bizonyosra vettem, a következő másodpercben elereszti a falat, és lezuhan, mint egy gipszszobor. Sürgetni szerettem volna. Még mindig itt van, idefent? Essen már le, s legyen vége az egésznek. Volt úgy is, hogy azt éreztem, menten felrepül, könnyedén, ruganyosan, s elszáll. Legszívesebben elfordultam volna. Nem lehetett. Egyszer csak áradni kezdett tüdőmbe a levegő. Péter átlépett az erkély korlátján.
Egy vaslétra vezetett innét a kéményekhez. Péter megragadta a szélét, s gyorsan fellépkedett, mintha ez még hozzátartoznék a mutatványhoz. Megütötte a kéményt, leereszkedett, és az erkélyen keresztül benyitott a sarokszobába.
- Péter!
Egy fuldokló gyereklány hangja suttogta, kiáltotta, lihegte ezt a nevet az ölemben. Ujjongás és sírás bugyborékolt a torkán egyszerre. Csak most vettem észre, hogy Adriani Alisz szőke feje a térdemen nyugszik, és a keze már régóta görcsösen szorítja a kezemet. Fél lábbal fent ültem az ablakdeszkán, és Alisz, aki, úgy látszik, közben kijött a szobájukból, a térdemnek dőlve hajolt ki mellettem az ablakon. "Péter" - jajdult fel most leírhatatlan hangon, s azzal szélsebesen eltaszította magát tőlem, és szaladt át a sarokszobába.
Mindnyájan áttódultunk. Péter a szoba közepén állt, s Alisz szinte ráomolva, hozzátapadva lógott a nyakában, két kézzel átkarolva a fiú tarkóját. Péter szórakozottan mosolygott.
- Te hülye, te barom - kiabáltam a fülébe, és csapdosni kezdtem a hátát.
Szelíden lefejtette magáról Aliszt. Révetegen rám nézett. Biccentett a többiek felé.
- Gyere, Bébé - mondta. Megindult kifelé, nem túl sietős léptekkel. Mentem utána. A másik szobában belebújt a cipőjébe. Befűzte.
Az előszobában leakasztottuk a kabátunkat. A lépcsőházban, ahogy az ötödik emeletre értünk, utánunk kiáltott a felesége.
- Péter...
Felnézett. Hátracsavarta a nyakát, és felnézett Aliszra, aki ott állt egy emelettel feljebb a lépcsőkorlátnál.
- Tessék?
Alisz nem felelt, csak nézte őt. Péter szórakozott, nagyon udvarias és elég ostoba arccal bámult felfelé. Aztán intett barátságosan.
- Megyek - motyogta.
- Jöjjön hát, Alisz - szóltam.
De a lány nem mozdult.
Még egy percig álltunk így tehetetlenül mind a hárman, mint egy elszakadt film megdermedt utolsó előtti kockája, aztán Péter vállat vont, és indult tovább. Mentünk lefelé a lépcsőn.
A Lónyay utca túlsó oldalán ott állt a kocsijuk, de Péter a kapuban rögtön balra fordult. Szótlanul lépegettünk a Kálvin tér felé. Hideg, piros napfény söpörte végig az úttestet. Lassan mentünk; Péter meg-megállt, hogy megnézzen egy szemeteskannát vagy egy pékkirakatot.
- Te - szólaltam meg mégis, mert eszembe jutott valami. Megfogtam Péter vállát. - Eredj vissza Aliszhoz.
Arra gondoltam, hogy csak a bárgyú szerencséjének köszönheti, hogy most él.
- Megérte, te félbolond? - kérdeztem.
Rám nézett és hunyorgott.
- Jó volt - mondta.
- Micsoda?
- Tudod - magyarázta -, láttam végig a hidakat.
- A hidakat?
- Igen. A hidakat. A folyó pántját, végig. Össze-vissza a rengeteg háztetőt. Egy vonat ment a Ferencvárosi pályaudvar tájékán. Tehervonat, huszonnégy kocsival.
- Péter! - szóltam rá bosszankodva.
Elsősorban is nem láthatott semmit, hiszen körül sem nézett odafönt a tetőn, hacsak a recehártyája nem készített valamilyen csodálatos pillanatfelvételt.
- Ne hazudozz - mondtam. - Inkább eredj vissza Aliszhoz. Megharagítod.
- Á! - legyintett. - Dehogyis. Nem fontos. Nem erről van szó. Azt kérdezted, hogy megérte-e? Hogy kerül ide Alisz? És nem hazudok én. Láttam tisztán az egész várost. Hidakat, vonatot, mindent.
Megállt, s maga elé meredve, kinyújtott karját hintáztatva a levegőben, folyamatosan magyarázta.
- Alapjában semmitmondó kép. Piszkos falak, tetők cikcakkja. Az Andrássy út túlsó ablaksora vakon csillog a napfényben. A Vár zöld teteje is fényes. A Múzeummal átellenben kinyitottak egy ablakot, s kócos nő ásít és nyújtózik. A redőnyök mögött alszanak. Valahol szól az ébresztőóra. Öreg utcaseprő kaszálgatja az úttest szegélyét. Szinte hallani a seprő sercegését. A harmadik emeleten iskolásfiú könyököl, kávésbögréjét markolássza. Felhajtott gallérral száll ki egy férfi a taxiból, pénzt kotor elő. Három uszályt is láttam, lefelé úsztak a Dunán. Takarítják a kávéházat. A Vilmos császár utat némelyik mellékutca ferdén keresztezi, a házak egymáshoz lapulnak, szürkék, porosak. A sziget benyúlik a Margit híd alá.
- Ezt mind láttad? - kérdeztem.
- Le tudnám rajzolni a térképet, apróra.
- Hát akkor rajzold le.
Szerény, szórakozott mosolya mögül különös meggyőző erő sugárzott. Most már én is láttam Budapest háztetőit. A fényes őszi hajnalban, az áttetsző levegőég alatt borzongtak a kövek, hatalmas némaságban terpeszkedett a város a messzeségbe. Szennyes színei egybefolytak. A nyugati látóhatár megfeszült, mint egy fakókék vitorla, mérhetetlen magasan. A folyam mentén bérkaszárnyák horgonyoztak a híg napfényben. És tetők, kémények, tűzfalak szurtos, széltépett, esővert rengetege.
- Igen - biztattam -, fesd le, amit láttál!
- Minek? - nézett rám csodálkozva.
- Mert szép.
- Szép? Eredj már, Bébé! Egy rakás füstös pala-, cserép- meg bádogdarab. - Vállat vont. - Ha ez szép, akkor minden szép.
Bólintottam.
- Fesd csak le, ahogy láttad.
- De minek? - kérdezte. - Mi szükség van arra, hogy lefessem? Nekem elég, hogy láttam.
Egy kis cseléd szaladt át a villamossíneken. A verebek odébb ugráltak három arasszal.
- Hát Péter - sóhajtottam. - Valamit csak kell csinálni az embernek az életben.
- Miért? - kérdezte tágra meredt szemmel. - Miért kellene?
Erre nem tudtam válaszolni. Néztünk egymásra. Kezet ráztunk, mert a Kecskeméti utca sarkára értünk, és
elvált az utunk. Elnevettem magam.
- Most például - kérdeztem - mit fogsz csinálni?
- Megkeresem Lilit - felelte szórakozottan.
