G. István László versei a szeptemberi Kalligramban

 

G. István László tollából négy vers is megjelent a szeptemberi Kalligramban. Egy darabig gyötört a választás kényszere, tűnődtem, hogy melyiket is válasszam ebből a négy, megrendítően gyönyörű költeményből, aztán be kellett látnom, hogy csonka lenne az ajánló, ha nem szerepelne benne mind a négy. A verseket a személyesség és a családhoz kötődés erős szálai fűzik össze, egyetlen szál kihúzása ezt az egységet bontaná meg. Sőt talán az identitás versekből szerveződő egysége is sérülne, ha ez a négy vers nem együtt szerepelne, magába foglalva a költői én életének, családtörténetének és életszerepeinek különböző nézőpontjait.

 

 

Születés és hiátus

„A gyöngébb edény” című vers a születést és az elmúlást egyszerre tematizálja, egy csecsemő elvesztésével. Ám nem a szülők fájdalma bontakozik ki, hanem sokkal inkább a később született gyermek, vagyis a költői én szerepe a túl hamar üressé vált helyek betöltésében. A vers zárásával viszont ez a kontextus is kitágulhat: vajon létezésünkben nem tükröződik-e mindig valamilyen betapaszthatatlan űr, betölthetetlen hiátus és teljesíthetetlen egzisztenciális feladat?

 

 

Az elmúlás és a megőrzés virágai

A „Virág, tudjad” címen megjelent költemény az apáról szóló megemlékezés, halálának tizenegyedik évfordulóján. A vers látomásszerű képeket sorakoztat fel az apáról, aki a temetőben épp virágokat szed, sőt belőle is virágok sarjadnak. A találkozás apa és fia között egy színültig telt kanna átnyújtásával történik meg, egyetlen szó nélkül, de a költői én tudja a dolgát, öntöznie kell, termékennyé tenni, termékenyen tartani minden emléket, örökséget, a tavasz, a nyár és az ősz összes virágát.

 

 

 

Ami adatott, nem lehet felesleges

A „kérés” címet viselő költeményben a költői én az apa, aki Istenhez azzal a kéréssel fordult, hogy csak olyan dolgok vegyék őt körbe, amik után nem öt újjal kell nyúlni. Számos mindennapi tevékenység felsorakoztatása mutatja meg, hogy sok esetben még a kézre sincsen szükség a boldoguláshoz és az élethez, nemhogy az öt ujjra. Az elmúláshoz pedig még kevesebb szükséges. Azonban hirtelen megtorpan a vers egyes szám első személyű elbeszélője, nem sorolja tovább a különös kérés indoklásait. Egy képre bukkant, amely róla és a gyermekéről készült első felvétel, épp a kezében tartja az alig egy hónapos csecsemőt. És egyszeriben fontossá válnak az ujjak, mind az öt, szerepük van, nélkülük a gyermeket sem lehetne a fény felé tartani. Mégsem adott Isten olyasmit, ami felesleges, mégsem felesleges az, ami a legtöbbször talán hasztalannak tűnik. Az Istenhez szóló kérés elillan, csak némi szégyen emlékeztet rá.

 

 

Az élet bástyája, az anya: akihez és akiről az ének szól

Az itt megjelent lírák sorában az utolsó, a „Kell egy ének” az anyáról és az anyához szól: „aki lelki és szellemi / hajszálcsövekkel a mai napig éltet”, „aki derűjét nem / tanulta”, „akinek egyetlen szorongása, hogy / mindenki szeresse”. Az anya nem csupán a gyermeke, vagyis a költői én perspektívájából jelenik meg, hanem a felnőtté érésének néhány részlete is felbukkan. Az anyát ábrázoló sorok egy erős nőt, egy biztos pontot, egy állandó kapaszkodót rajzolnak elénk, de beszéljenek helyettem a verssorok:

„(…) Kell

egy ének annak, aki a felszínen tanácstalan,

a mélyben kőszilárd, mert a ››baj nem érheti‹‹

erősebb ígéret, fogantatásból rámaradt

örökség, bizalma nem tapasztalat, hanem

a tapasztalat feltétele, testet és kedélyt

építő ősanyag, amivel rendelkezni sem

kell, mert elrendelése eleven és holt tereket

egyaránt áthat, most és eleve van mindig vele,

mint érzelmi placenta táplálja mindene,

ami övé, s amit mindennek átad. (…)”

 Tehát egy olyan nő alakja tárul elénk, akinek valóban „kell egy ének”.