A mai ajánlóban a Székelyföld decemberi lapszámáé a főszerep. A lapszemlékben általában a versek dominálnak, most viszont két prózával és egy verssel ajánlom az idei utolsó Székelyföld-lapszámot.

 

Van egy jó hírem mindazoknak, akik hozzám hasonlóan szeretik Oravecz Imre írásait. Készül az Alkonynapló II., legalábbis erről tanúskodik a Székelyföldben megjelent részlet, amely már az idén könyvalakot öltött Alkonynaplóra is reflektál. Oravecz Imre Alkonynapló II. címet viselő írásrészleteinek középpontjában az öregedés, vagyis inkább az öregedés megélése áll, azokkal is a kísérőjelenségekkel, amelyek összetéveszthetetlenül az öregséghez tapadnak, és amelyek a legtöbb esetben igazán ijesztővé teszik az idő múlását és az elmúlás közeledtét. A részlet első felében a demencia jeleit fedezi fel magán a prózabeli én, a fizikai fájdalmak tartóssága ugyancsak az öregedés intő jeleként tűnik elénk. A természet azonban egyfajta ellenpólust képez, még az őszi, téli időszakokban is megragadhatatlan, de tagadhatatlan életerő sugárzik belőle. Sőt, olykor az élet példaadójának is tűnik, például a cinkéről szóló szakaszban:

„(Cinke) Nézd őt, a parányi életet! Nem búsul, nem siránkozik. Buzgón, fáradhatatlanul szedi ki a füvek kalászából a magot a hótlan, kemény télben. Nincs senkije. Senki nem pátyolja, segíti. Te sem etetéssel, mert állítólag leszokna róla, és éhen halna akkor is, mikor nem tesz mindent hozzáférhetetlenné a fehér lepel. Légy cinke, magányos, öreg cinke!”

Egyfajta benső vita tanúi lehetünk, az élet szomorúsága és örömei viaskodnak egymással, miközben felvillannak a múlt részletei, a véget ért, de le nem zárt kapcsolat J.-vel, ami már a könyvformában megjelent Alkonynaplót is áthatotta, továbbra is centrális, a vívódások bázisát alkotja. A szerző számot vet az Alkonynapló-kötettel is, majd a halállal mint jövőbelivel és a múltbeli félresikerült kapcsolataival, valamint azok hatásaival is szembesül. Az utolsó részlet a magánélet és az írói élet határvonalát fürkészi.

 

 

Cseh Katalin Folyamat című versében az öregedés van a fókuszban, egy hatvanhatodik életévében járó nőt látunk. Az első versszak a nő külsejéről, az idő múlásának eltakarható jegyeiről, valamint a nő életútjának főbb állomásairól tudósít. A második versszak pedig őszi nagytakarítás közben ábrázolja a családanyát, akinek időközben felnőttek a gyermekei, férjét pedig elvesztette. A takarítás során megtalálja a gyerekek megviselt állapotban lévő, de még mindig régi formájukat idéző játékait, és bennük megvillan az „örökkévalóság elnyűtt bája”. Ekkor, az idő sodrásában állva mégiscsak megpillantott valamit, amit elmúltnak hitt, de örökkévalónak mutatkozott. A gyerekek játékait megfürdette, lemosta a rájuk rakódott éveket, az emlékek pedig egyszeriben jelenvalónak tűnnek. A nő mosolyán pedig nem hagytak nyomot az évek, tud még éppúgy mosolyogni, mint kislányként.

 

 

Zeck Julianna is érzékletesen tudja ábrázolni az öregedést és az ahhoz való viszonyulást, de az Azt hallottam, a hajlékony lányoknak jobban esik a szex című novellájában egy kiskamasz perspektíváját mutatja be. A lány a tornaedzéshez kötődő szagok, mozdulatsorok, pillantások és ébredő érzések nyomvonalán serdül, előrevetítve azt, hogy mit jelenthet majd számára később a sport. Az alakulóban lévő női test uralja az elbeszélést, amelyet a főszereplő egyrészt belülről érzékel, aggodalmaskodva várva az első menstruációt, másrészt pedig valamiképp kívülről is, mintha külső szemlélőként tekintene a testére. Ám ez a tekintet mégsem az övé, hanem egy elképzelt (és remélt) kamaszfiú tekintete, nevezetesen a kosárlabdázó Ádámé. A külső szemlélővel történő azonosulás viszont a gyakorlat rovására megy, Ádám pedig végül ügyet sem vetett a tornagyakorlat közbeni megfeszített pózra. Az elhibázott gyakorlat sérüléshez vezet, a sérülés pedig meggátolja a főszereplőt abban, hogy csillogó tornadresszben sikert arathasson a versenyen, holott minden esélye meglett volna rá, még akkor is, ha nem ő volt a leghajlékonyabb. A fiatalságban, a vágyak örvényében és a szabadság sodrásában sokszor csak a pillanat számít, az idővel nem számolunk. A pillanat azonban nemritkán végzetes is lehet. Ezt mutatja a novella szinte sokkoló, és egyúttal mesteri befejezése is.