Már nagyon készülök a költészet napjára, így amikor átlapoztam a friss lapszámokat, elsősorban a versekre koncentráltam. Az Alföld verskínálata ragadott magával leginkább, ezért most az Alfölddel indítjuk a hónapot.

A versajánló ezúttal is tematikus lesz. Az önmagaság kérdését és az „én” körvonalait fürkésszük, Krusovszky Dénes és Gerevich András verseiben, illetve Szabolcsi Viktória szonettkoszorújában.

Hogyan keressük önmagunkat, milyen módon találhatunk rá önmagunkra és miképp szembesülünk saját magunkkal? Az alábbi versek ezt a keresést, megtalálást és szembesülést tematizálják.

 

Krusovszky Dénes Minden tükör című verse feszültséget sugárzó sorokkal indul, majd az emberi képzelet és fantázia, valamint a ténylegesen vagy képzeletben bebarangolt tájak sorát egy Tolsztoj-parafrázis vezeti be:

 

„a boldog tájak mind egyformák”.

A kezdeti feszítőerő az egész verset áthatja, a felvillanó természeti képekben is nyugtalanság lakozik. Valójában nem is természeti képként szerepelnek, jobban mondva, nem a saját természetük a lényegi elem, hanem az, hogy megjelenésük miképp viszonyul az emberhez, az emberi fantáziához, a szüntelen értelemkeresésünkhöz, a struktúra felfedezése iránti vágyainkhoz. Végső soron mindenben, ami megjelenik a vers soraiban és mindenben, amit csak látunk, mi magunk tükröződünk, szemlélődéseinkben saját magunkkal nézünk szembe, nem tudunk kilépni önmagunkból, a tévedésekből, a gondolatokból, a képzelet sodrásából. Önmagunk tükörképe látjuk folyvást, ezért lesznek egyformák a boldog tájak és a boldogtalanok is, ez szüli a feszültséget és az, hogy:

 

„elviselhetetlen, hogy folyton

önmagunkat kell nézni.”

 

 

Szabolcsi Viktória Mintha csak Istenét című szonettkoszorújában az „én” kontúrjait a szerelem megélése és élménye rajzolja meg. Ez a szonettciklus telis-tele van természeti képekkel, amelyek az életet hirdetik, de felvillantják a végesség baljós árnyait is. A végességbe viszont olykor a végtelen is belopódzik, a szeretet, vagy néhány kitüntetett pillanat formájában. Az eggyé válás is természet képeiben bontakozik ki, sokszor felidézi József Attila Ódáját, csak éppen női perspektívából. A szerelem metaforikus és allegorikus megjelenítése mellett merőben hétköznapi mozzanatok, egyfajta harmóniában feloldódó kontrasztot mutatva, például a VII. szonettben:

„Szétnyílni, mint sárkány, ha szél dobálja,

aztán a kipárnázott zuhanás,

lakáshitel, nagyobb kocsi, garázs,

a szerelem zajba szorult szonáta”

A költői képekbe öltöztetett szerelemtörténet egyszerre felnövéstörténet, családtörténet, és mint ilyen, veszteségtörténet is. Vagy talán az egyéni élet teremtéstörténetének is nevezhetnénk. A szerelemben születő benső világ kozmológiája is kiolvasható belőle, ami eszembe juttatta Halmai Tamás Eurüdiké lantja című, úgyszintén zseniális szonettkoszorúját is.

Szabolcsi Viktória gyönyörűen, megakadás nélkül, mondhatni, virtuóz módjára fűzi át a szonettzárásokat az új szonett nyitányába, a mesterszonett pedig tökéletesen átfogja a szonettkoszorú témáit.

 

 

Gerevich András Integet a versből című költeménye a versen keresztüli énkeresést és a szöveg magára találását tematizálja, mégpedig úgy, hogy magára a versírásra és annak nehézségeire reflektál. Ugyanis – hiába költő az ember – a versírás nem teljesen magától értetődő. A vers jeligéje talán az lehetne, hogy „írok, tehát vagyok”, bár az is lehet, hogy ez túl erős, maradjunk a vers szövegénél:

 

„(…) talán csak azért írom, hogy jelezzem,

még élek, még írogatok. Az ott a nevem:

a cím felett, a vers tetején: az én vagyok.”

 

A versben megjelenik a saját költői hang keresése, valamint a megtalálására és a megőrzésére vonatkozó bizonytalanság is, amely az identitást illető bizonytalansággá eszkalálódik. Az identitás kétségessége felé mutat a felejtés felbukkanása is: az olvasó talán úgy felejti el a szerző nevét, ahogy a szerző ezt a verset. „Írni és felejteni”, így hangzik Bacsó Béla egyik írásválogatásának címe, és úgy tűnik, valóban belopakodhat a felejtés, nem csupán az olvasásba, de az alkotásba is, jóllehet épp a megőrzéssel társítjuk. A(z) (szerzői) identitást övező kétségek ellenére, vagy inkább azokkal együtt is, Gerevich András verse könnyed hangvételű, de talán azt a fajta könnyedséget látjuk, amelyet akkor tapasztalunk, ha zavarban vagyunk, a kényelmetlen szituációt feloldani törekvő könnyedséggel találkozunk, és megértően, de kissé szomorkásan mosolygunk.