A TIZEDIK: Gyurász Marianna: Fázisok (vers) [Kalligram]
Ez a vers saját struktúrájában is a témáját őrzi, ráadásul a verssorok is a témára adott reflexiók, csak éppen a versírásra vetítve. A téma pedig az idősíkok, az élettörténet és némiképp a történetiség köré szerveződik. Az első szakasz a kezdet nehézségeiről szól, arról, hogy micsoda próbatétel az egyén számára belefogni valamibe, milyen összetett dolog az identitást megképezni és mennyi történetből épülhet fel végül a sajátunk. Ilyen a versírás is (és egyáltalán az írás): több tucat történetből, rengeteg kezdetből alakulhat saját kezdet. A második versszak a helyes folytatás összetett voltát mutatja be, popkulturális elemekkel ötvözi az eliramló élet tematizálását és a fáradtságot, amelyet az elmúló évek maguk után hagytak.
Végezetül a harmadik rész a lezárást helyezi a középpontba. A lezárást egyfajta sietség jellemzi, az emlék-hiátusok okozta tétovázáshoz és a végső építkezés rizikójához azonban bizonyosság is társul:
„[e]llenben, ha végre lezárod,
Nem kell többé attól rettegni,
Hogyan ér véget.”
[E. D.]
A KILENCEDIK: Sántha Attila: Apám bútorai (vers) [Székelyföld]
Arról szól számomra ez a vers, hogy a babona, a misztikum, az irracionalitás milyen mélyen átjárja azok szellemét is, akik pedig tartózkodni látszanak tőle. De arról is szól, hogy viszonyunk mindezen jelenségekhez nemcsak elfogadás vagy elutasítás lehet, de megértő szeretet is. A versbeszélő apját, bár asztalos volt, igazi érdeklődése a lovak felé vonta. Így az egyik asztalt, melyhez maga választotta a fát, mással csináltatta meg, ám az összetört. Az olvasó nem lehet egészen biztos benne, hogy miért tört össze; vajon egyszerű fizikai, netán pszichológiai, avagy csakugyan valami misztikus oka lehetett? [B. Cs.]
A NYOLCADIK: Ferencz Imre: Nyomkereső (vers) [Székelyföld]
Egy régi képet szemlél a versbeszélő, de a képről semmi pontosabbat nem tudunk. A vers első szakasza a tűnődésről szól: a nem följegyzett, nem dátumozott események és emlékek összezavarodnak a fakuló emlékezetben:
Hol és mikor gyűlt össze ez a társaság? A gyermekek még kicsik.
Jól szórakoztunk? S ki az ott, hogy is hívják?
A vers második szakaszából azonban megtudjuk, hogy vannak intézmények és emberek, akik persze – helyettünk – gondosan számon tartják az időt és az eseményeket. Ők a besúgók, a rendőrök és a hivatalok. Vajon nem lenne-e jobb, ha nem ők lennének az egyetlenek, akik megőriznek minket, és akik identitást adnak nekünk? [B. Cs.]
A HETEDIK: Szörényi László: „Valami rossz szellemtől származnánk.“ Egy Kolozsváron megjelentetett Petőfi-vers és a magyarok ördögi eredetének mondája (tanulmány) [Tiszatáj]
Szörényi László tanulmányának alapzatát Petőfi Sándor Isten csodája című verse adja. Központi elemként emeli ki Szörényi, hogy a vers történelemszemlélete már nem a múlt magasztalását veszi alapul, sőt inkább a múlt vádolása a döntő mozzanat. Ezt a múltra irányuló vádat elemzi a tanulmány, több hatástörténeti szempontot bevonva. Horváth János nyomán Kölcsey „hazafi-pesszimizmusa” és Petőfi vádja között tesz különbséget, amely eltérés lényege az, hogy Petőfi „koránt sem tart mindent elveszettnek”. Szörényi kiemeli, hogy Kölcsey Hymnus-ában és az ő elgondolásával egyetértő költők verseiben a „nemzeti meghasonlás” egészen az öngyilkosságig vagy testvérgyilkosságig, esetleg anyagyilkosságig fajul. A szerző a Hymnus ötödik versszakának második felében megjelenő ősi, természetrajzi toposzt is lényeges mozzanatként mutatja fel, ahogyan azt is, hogy Petrarca egész világot átfogó szüntelen és „engesztelhetetlen” harcról szóló elmélete is hatástörténeti szál lehet. Pálóczi Horváth Ádám Ötödfélszáz énekei pedig a nemzeti öngyilkosságot sugallják, a költőnél még a nemzetsír és a vipera motívuma is egyesül, utóbbi azért hangsúlyos, mert a magyarokat a korábbi költők viperafajzatnak is nevezték. Szörényi úgy véli, ennek „távoli visszhangja” Kölcsey, Petőfi és Arany költészetében is hallható. Petőfi szerint pedig „a magyarok született öngyilkosok”, s ennek a hun, magyar eredetmondából ismert „rossz szellem“ az oka.
Végül a tanulmány szerzője arra is rávilágít, hogy Petőfi Isten csodája címet viselő verse már a megírás és a közlés körülményeiben is az „örökös viszályt és megosztottságot” mutatja: a verset Szalkszentmártonban írta Petőfi, de Kolozsvárnak szánta. A vers vége mégis reménykeltő, a rémképeket az emberségre való buzdítás váltja fel, a vers pedig az Unio című zsebkönyvben jelent meg. Talán mégis lehet bizakodni, Jókai és Arany is tudott. [E. D.]
A HATODIK: Mercs István: Móricz Zsigmond esete Mikszáth Kálmánnal (tanulmány) [Alföld]
Három igen gondolatgazdag tanulmány is olvasható a legújabb Alföldben, ezek közül azért választottam a Móriczról szólót, mert talán ez az, amely a legszélesebb olvasói körök érdeklődésére tarthat számot (a három közül). Móricz 1910-ben, Mikszáth Kálmán halálakor egy meglehetősen furcsa nekrológgal jelentkezett, amely e műfaj szabályait felrúgva kifejezetten kritikus, szinte kegyeletsértő módon szólt a nagy íróról. Vajon miért? A Móricz-szakirodalom sokat foglalkozott már ezzel a kérdéssel, de mintha figyelmen kívül hagytak volna valamit (vagy inkább valakit): Ady hatását. Mercs István tanulmánya számomra azért volt különösen érdekfeszítő, mert nemcsak a Nyugat irodalomszemléletének alakulását segít jobban megérteni, de az újság mint médium tartalomalakító szerepére is meghökkentő élességgel világít rá. [B. Cs.]
AZ ÖTÖDIK: Nagy Tímea: Testvérség (vers) [Kalligram]
A versben a jég hidegsége és a tűz forrósága jelenti a kontrasztot. Vagy másképp szólva a hiány, a távolság és a bensőséges viszony között húzódik feszültség. Az eltávolodás, az elválás szavai hatják át a verssorokat, hideget árasztanak magukból, szinte fázunk tőlük:
„lefejtettük egymásról jegeinket”,
„hideggé váltak köreink”,
„az elfagyott avarban térdig állunk”.
A vers zárásában pedig felmerül az igény az „összegyűrt papírokból” a gyűrött múlt megértésére, de a szavak kibontása csak addig tarthat, amíg a közelgő fáradtság nem gátolja.
A NEGYEDIK: Cosmin Perța: Érzelemáradás (versciklus, André Ferenc fordításában) [Látó]
A versciklus mindegyik darabja „ének” valaki(k)nek. A ciklus versei hétköznapi képeket villantanak fel, benyomásokat társítva hozzájuk. A versciklus darabjai dátumokkal ellátva szerepelnek, és minden dátumhoz valamilyen közös megélés fűződik, a barátság köré épül a ciklus minden része. A barátság-történetekhez és emlékfoszlányokhoz viszont keserűség és fájó emlék társul. Olyan érzése támadhat az olvasónak, mintha minden kis történeten lenne egy kis rés, amelyen keresztül ott leselkedik a vég, ahol besüvít a halál szele. A versciklus első darabjában a barátság (talán csak hajdani) közelsége a térbeli — és lelki — távolsággal áll kontrasztban. A közelség és a távolság (konkrét vagy átvitt ételemben) ellentéte és az ellentétből eredő dinamikája az egész ciklusban felfedezhető.
A metaforák és a pillanatképek nem ritkán bizarrnak is tűnhetnek. [E. D.]
A HARMADIK: Kiss Noémi: Az irigy lány (novella) [Alföld]
Kiss Noémi novellája egy gyermekkori emlék fölidézése. Az elbeszélő, aki egy kis faluban élt, mindig epedve várta a telet, amikor a köd belepte a tájat. Egy alkalommal aztán egészen eggyé vált a köddel, amely belebújt a testébe. Mi az, ami az olvasót megfogja ebben a kis írásban? Egyrészt a ködös téli táj érzékien szép leírása, másrészt az, hogy a manapság burjánzó traumairodalom egyéb termékeivel ellentétben a szöveg alapattitűdje nem a hibáztatás, hanem a csodálkozás, a létezés irracionalitásának mély elfogadása. [B. Cs.]
A MÁSODIK: Bene Zoltán: Hegek (novella) [Székelyföld]
Bene Zoltán írása egy rövid látogatás története. Az elbeszélő egy félhomályos házba tér be, ahol először egy macskát simogató öregemberrel elegyedik szóba, majd belép a lakásba, ahová voltaképpen igyekezett. Ott egy nő várja őt, aki igen nyomorúságos körülmények között él, és a rövid beszélgetésből szépen lassan elkezdjük sejteni, hogy miért. A nőt egy férfi kihasználta, megverte és meglopta. A novella azért igazán szép és olvasásra bátran ajánlható, mert a rémületes események mellett megjeleníti a mérleg másik serpenyőjében azt, amiből valamennyien erőt meríthetünk: a szexuális és anyagi kihasználástól mentes igaz barátság megtartó erejét. [B. Cs.]
AZ ELSŐ: Bán-Horváth Veronika: Égbekiáltó (vers) [Látó]
Belső monológ vagy Isten színe előtt tett vallomás? Bán-Horváth Veronika verse egyszerre bűnlajstrom és emlékáradat. A gyermekkor apró „bűneitől” a gyermeki szemmel tekintett felnőttkori „bűnökig” ívelnek a verssorok. A hazugság — mint bűn — központi szerepet kap, megszegve a „fő az őszinteség” tételét, de a hazugság elől a szívet jól el kell rejteni:
„csak karattyolok összevissza,
miközben a szívemet beton béléstestek alatt tartom”. Vajon így valódinak tekinthető a hazugság? A hazugságok hálója és szövedéke viszont gyorsan kialakul, az én pedig elveszíti határvonalait, bár a vers tanúsága szerint a lírai énnek sosem voltak igazi és éles határvonalai, az élettörténet terekkel, dolgokkal, másokkal való összemosódás történetének tűnik. A gyermekkorban és a felnőttkorban hallott mondatok is kontúrtalanná váltak: a gyermekkori dicséretek szóról szóra megegyeznek a felnőttkori, erőszakosnak tűnő szexuális behatolás közben hallott szavakkal. Úgy tűnik, minden egy, de ez mégsem lehetséges, minden a folytonos áramlásé és változásé. A kétértelműségek és a halmozódó veszteségek mögött mégis felvillan valaki, aki örök, sőt valakik: „a szuperhős nagymamák”. Ők hirdetik, hogy mégsem tehet meg bárki bármit az emberrel, a nőkkel:
„és igenis ér,
igenis ér dühösnek lenni,
huszonegy évvel később is lehet üvölteni,
HOGY HA MÉG EGYSZER HOZZÁM ÉRSZ,
SZÓLOK A NAGYMAMÁMNAK”
[E. D.]
