Két versen és egy prózán keresztül igyekszem betekintést nyújtani a márciusi Székelyföld-lapszámba, az összekötő kapocs a három írás között a nyomok és az útvonalak jelentőségében és különféle értelmezési lehetőségeiben áll.
Tóth Krisztina Hegy című verse egy meg nem írt lírának állít szövegemléket. Hófödte,hegyi táj tárul elénk, valamint egy olyan élmény halvány körvonalai, amelyet a lírai én versbe akart szedni, hogy újra és újra megelevenedhessen mindaz, amit a kirándulás közben átélt. Ugyan egy sort bottal a hóba vésett, de a telefon kameraképén teljesen elmosódott, a kirándulás végére pedig egészen feledésbe is merült. A megélés intenzitása és a pillanat szülte ezt a verssort, az ösztönök és a közben adódó feladatok pedig elsodorták:
„egyetlen sor volt, csak már nem emlékszem,
igen, ebből a versből is hiányzik,
már egyikünk se tudta felidézni,
mikor leértünk átázott bakancsban,
csak olvadt hegek voltak a fejemben
meg az a furcsa, hegytetői dallam,
ahogy a lejtőn ereszkedtünk le este,
már nem gondoltuk, hogy be kéne pötyögni
azt az egy sort a telefonba, persze,
fontosabb lett az erdőből kijönni […]”
De talán az elfeledés mozzanata lényegesebb is, mint maga a verssor, s nem csupán az elvesztett gondolatot belengő titokzatosság miatt, sokkal inkább azért, mert olyasmi megélésről lehet itt szó, amelyben – Kanttal szólva – a fenségest tapasztalta meg a lírai én, és azt az erőt, ami ebben a tapasztalásban rejlik aligha lehetséges átmenekíteni a mindennapiságba. Másrészt pedig az igazán nagy horderejű megélések az adott pillanatban nem is merevíthetőek ki egyetlen képben vagy verssorban; talán egy-egy megmaradó verssor el is vesz az élmény értékéből, így viszont szavak nélküli, de mégis sokat mesélő, az emlékeket megtöltő lábnyomok maradtak – bejárt ösvények és a megtett út emlékeiként:
„de összejártuk a havat a cipőnkkel,
óriás betűkkel, és mondtad nekem
otthon, hogy nem baj, a nyom a verssor […]”
Borsodi L. László Vetkőzés című versét a szabadulásvágy járja át, a hétköznapokból való kilépés, a mindennapiság megszokott színtereitől és attitűdjeitől való eltávolodás vágya. A lírai én igyekszik megteremteni azt a távolságot a saját hétköznapjaitól, amely lehetővé teszi, hogy a bevonódása, a mindennapokba vetett hite tárgyilagossággá változzon. Ám ez a megteremtett távolság, a felülnézetből vizsgált élet sem hoz valódi megnyugvást, sokkal inkább kételyt szül, nem csupán az addigi útvonalak, de a későbbi útirányok lehetőségei is megkérdőjeleződnek:
„És már nem tudom, van-e iránya, hangja annak,
amiben úgy hittem valamikor, hogy érdemes
lenne-e újra, máshogyan, más útvonalakon.”
Sztaskó Richard Ha úgy van című prózájában a szemlélődésé a főszerep. Az elbeszélői én a novella kezdőképkockáin a „hitehagyott, nyomorúságos” szobájában fekszik, savászana pózban (hullapóz a jógában), miközben a folyópartról álmodik. Próbálja megérteni a fűzfaágak suttogását, hogy mit üzen a „tetenene teff” morajlása, de az üzenet megértését a folyópart hangjai folyton megzavarják, meghiúsítják. A kajakosok edzése elkezdődött, az edző kiabálása – jóllehet szavaiból a jógagyakorlatok útmutatásai is kihallhatók – elnyomják a fűzfák suttogásait, majd egy turistahajó érkezik, integető turistákkal, aztán pedig egy hajós temetés képkockáit látjuk, a hanghatások érzékletes leírása pedig megeleveníti a jeleneteket. Ám a temetést, akárcsak az elbeszélő szemlélődését, elnyomja egy kétütemű motor zaja. Úgy tűnik, a természet hangjait túlharsogja a mesterséges zajok kakofóniája. Az elbeszélő igyekszik valamiképp a természet részévé válni, összefonódni a természettel: kiválaszt egy félbetört kagylót, s ceruzával beleírja a nevét – hogy nyomot hagyjon. A záróképben pedig a folyómeder mélyére süllyedő szikladarabként képzeli el önmagát az elbeszélő, aki sziklaként a sodrásnak ellentartva menedéket nyújt, odalent, ahol csak a vízmélyi morajlás hallatszik, ami nem juthat el a felszínig:
„Egy nap majd üregemben folyami rákok találnak otthonra, megpihennek, s aprócska halaknak leszek menedék. Többé nem lesz előttem ismeretlen a hideg és meleg áramlatok váltakozása. Sziklaüregemben az is meglelheti a boldogságot, aki sűrű könnyeitől nem láthatott semmit sem a víz alatt.”
