Lassan véget ér a nyár, a mostani ajánló pedig a nyári, főként az augusztusi lapszámok verstermését tekinti át, persze ezúttal is a teljesség igénye nélkül.
Az Alföld augusztusi, műfordításokból álló lapszámával kezdem. Abból is Margaret Elysia Garcia A leányföld határainak leltározása címmel, Gyukics Gábor fordításában megjelent versével. Margaret Elysia Garcia a mexikói nők életébe enged bepillantást, bemutatja, mit jelent két „világ határán” élni, olykor túl fehérnek, máskor túl barnának lenni:
„Mi vagyunk a mexikói nők,
akik egymást túl fehérnek bélyegzik, amikor valamelyikünk
sikert arat,
barnának, amikor a dolgok rosszul alakulnak.
Ezek a szavak belevésődtek
a világos és sötét bőrünkbe.
Barna lányok vagyunk, de nem olyan barnák,
fehér lányok vagyunk, de nem olyan fehérek.”
A verssorok felvillantják a mexikói nők életelveit, életvitelét és ezernyi arcukat, azt, hogy miképp épült be az életükbe a megaláztatás, a hivalkodás nélküli felszabadultság, valamint a boldogság folytonos elodázása. Az identitásképződés réteigeit veszi sorra a vers, egészen a hazatalálásig, hiszen a vers az „otthon” szóval zárul, miközben mindvégig úgy érezheti az olvasó, hogy sokkal inkább az otthonosság fáradhatatlan, de sosem teljesen sikeres keresésének szemtanúja.
Jóllehet Virginia Woolf Kék és zöld című, Réder Ferenc fordításában megjelent írása kisprózaként szerepel, líraisága akár azt is megengedné, hogy prózaversként olvassuk, és különben sem tudtam volna kihagyni a nyári, összegző jellegű lapszemléből az egyik kedvenc szerzőm sorait. Virginia Woolf az óceán képeit festi meg, először „Zöld”, majd „Kék” alcímmel. A két szakasz közös vonása az asszociációk élénk sorjázása, ami egyébként is a Woolf alkotta irodalmi univerzum jellegzetessége. A felsorakozó képkockák bemutatják, mitől is lehet egyszerre fenséges és iszonytató az óceán. A „Zöld”-ben az óceán csak a szakasz vége táján veszi át a főszerepet, előtte a nappal fényei és zöldje uralja a sorokat, felbukkan a tócsák, a sás, de a sivatag képe is. Az éjszakába forduló nappallal váltja fel a zöld színt a kék. A „Kék” című szakasz fókuszában a „tömpe orrú szörnyeteg”-ként emlegetett élőlény áll, amiről „száraz, kék pikkelyek peregnek le”, a kékség a partra vetettségben, a „ripityára tört evezőshajó bordái”-ban, vagyis a romlásban, a pusztulásban mutatkozik meg. Talán az utolsó sor helyezi csak más fénytörésbe a kéket: „De a katedrális különbözik, hideg, tömjénfüsttel teli, a madonnák fátylaitól halványkék.”
A nyár különleges darabja a Prae folyóirat lapszáma, amely a Horváth Florencia vezette, „Kötetlenül” című beszélgetéssorozat pályakezdő szerzőinek írásait foglalja magában. A lapszám Horváth Florencia szerkesztésében és az ő előszavával látott napvilágot. Az itt összegyűjtött írások nem csupán válogatásként értelmezhetőek, hanem egyfajta búcsúként is, a „Kötetlenül”-sorozat beszélgetéseitől és az irodalmi beszélgetéseknek otthont adó Kis Présháztól.
Ebben a lapszámban jelent meg Toroczkay András Kik ezek az emberek? című verse is, amelyben egy fotóalbum tárul elénk, tele különböző korszakokban és különféle technikákkal készült fényképekkel. A versszakok elmerengenek a pillanatok, pillantások, hangulatok, események, helyszínek és tárgyak megörökítésén, valamint azon, hogy milyen különös érzés fotókat nézni „valakinek fontos ismeretlen”-ekről. A fényképek mögött ismeretlen, múltba vesző, és a mából talán megismerhetetlen történetek húzódnak, a megörökített személyeknek és tekintetüknek egyetlen közös vonása van: „Ritkán látni rajtuk, hogy valóban boldogok.”
Kupihár Rebeka családi találkozó címmel megjelent verse úgyszintén a „Kötetlenül”-lapszámot gazdagítja. Egy (családi) összejövetel utáni képkockák alkotják az első versszakot, amelyben még tapintható az elkeseredettséggel vegyes feszültség, de már kezd oldódni, vagyis inkább kétfelé osztódni, miután a lírai én és kedvese újra kettesben vannak.
A második versszakban a lírai én kedvese arcát fürkészi, s látja benne mindazokat az „arcokat”, amelyek különféle helyzetekben és életszakaszokban már felbukkan(hat)tak. Mintha végigpásztázná az utat, amelyet bejárva azzá vált, akinek most látja és akibe beleszeretett, végül pedig ráébred arra, hogy a másikat nem csupán jelenbeli, de minden múltbeli valójában is szereti.
Szabados Attila is részt vett a Kötetlenül-beszélgetéssorozatban, s a fent említett Prae-lapszámban is megjelentek versei, most az ő költeményeivel evezünk át az augusztusi Kalligramhoz. Szabados Attila első verseskötete, amely a Vérsűrűség címet viseli, épp ma (augusztus 26-án) jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában. Az augusztusi lapszámban közölt versei az első kötet megjelenésére és az ezt övező érzésekre adott reflexiók. Legalábbis a Termelési naplóra mindenképpen igaz ez. Ez a vers reflektál az alkotás folyamataira és egy befutott költőtől kapott, meg nem valósított tanácsra, ami a mindennapos versírásról szólt. Paradox módon a versírás szüneteléséről szól ez a költemény, benne felbukkannak a borítótervek, amelyek az évek során a készülő kötethez gyülekeztek, az egykori szerelmek vizualitásban való jártasságának termékeiként. Ám a végleges borító megszületését a teljes újrakezdés érzése kíséri, talán ennek tudható be a versírásban tartott szünet is, bár ezt árnyalja, hogy mégis létrejött egy vers erről a szünetről. És épp ez a paradoxonok keltette feszültség, a motivációk feltárása és feltáratlansága keltette kettősség teszi izgalmassá és lendületessé a verset.
A nyári versajánlót az augusztusi Székelyfölddel zárom, benne pedig Nagy Dóra-Anna verseivel. Ezek a költemények a gyermekkort és egyfajta felnövéstörténetet ábrázolnak, a tanulás, a tapasztalat és a szülő-gyermek, anya-gyermek viszony elsőrendű ezekben az írásokban, de az emlékképek és a szorongás is fontos szerepet töltenek be. Akár versciklusként is olvashatóak az itt közölt lírák, amelyek a gyermeklétnek, a felnövekedésnek, valamint a gyermek és felnőtt közötti viszonynak egy-egy oldalát mutatják be. Engem leginkább az Egymást tanulni címmel publikált vers ragadott magával. Ebben a költeményben benne lüktet a másik megértésére irányuló vágy, de a gyermeki szabadulásvágy is, mintha átjárást keresnének két különböző univerzum között, egy olyan közös ösvényt kutat a lírai én, amelyek mindketten tudnának járni, a megkötöttség érzése nélkül. A lírai én gyermeki perspektívájából úgy tűnik, hogy a gyermeklét és a felnőttlét között sokszor nem látszanak az érintkezési pontok, a felnőttől érkező törődés és a gondoskodó féltés kelepcébe zárásnak látszik gyerekszemmel és gyerekszívvel, a gyermeki lét szabadsága pedig délibábok kergetésének, vakmerőségnek és megfontoltság nélküli szárnyalásnak tűnik a felnőttek szemszögéből – ezért kell mindig, szüntelenül tanulniuk egymást, megismerni az újonnan feltáruló, vagy éppen a rég elfeledett világokat.
