Schillinger Gyöngyvér: Novemberi jegyzetek
- november. Előbb Srí Lanka-i utazás, majd anyámat kutatom Dunaújvárosban. Csak arra emlékszem, amit leírtam.
November közepén sms-eket küldtem az öcsémnek: leégtem, és vékony, olajos hajú, fiatal férfiak mászkálnak fel-alá a parton, keresik a középkorú fehér nőket. A kókuszlé ötven rúpia, és fillérekért isszuk a mangót. Magyar, buddhista túravezetőnk van, pocakos, piros képű férfi, azt mondja egy ponton, emlékszem, hegyi úton pattogtunk hátul a buszban, hogy „alkalmazkodj a körülményekhez, és fogadd el az igazságtalanságot.”, ezt is felírtam a naplóba.
Meditáltunk valamilyen kupola alatt, füstölő illat, lehunytuk a szemünket, csönd volt, valami motoszkált a fák között, és megállt az idő. Álmomban sírtam, hogy nem akarok hazamenni. Aztán leszállt a gép, após jött értünk, vitt bele a ködös novemberbe. Két nappal később szóltak az intézetből, hogy anyám nincs meg.
November utolsó napjaiban Dunaújvárosban kerestem anyámat Laduval együtt, erről keveset írtam. Vártam is, hogy felbukkanjon, meg nem is. Egyszerre kívántam mind a kettőt. Nagyanyám valamikori lakása fölött, egy szomszédnál húzta meg magát, ez utólag derült ki, amikor teljesen véletlenül összefutottam anyámmal az Ázsia Centerben. Felhívtam a nőt, hogy megköszönjem a segítséget, a nő zavaros jogügyletekről beszélt, majd pénzt kért – anyám felette a befőtteket.
- november. Szép napok. Langyos szél járkált ki-be az ablakon, mintha az ősz átugrotta volna az időt a tavaszba. Más semmi.
- november. Felmondtam a banknál, egy önkormányzati cégnél szerveztem a szociális ellátásokat. Régi iroda, fehér falak, kis dohszag, szocreál bútorok, a nyomtató a folyosón, a nap fénypontja: egyedül állni a nyomtatónál.
Novellát írtam a gépen, amikor valaki tampont talált a vécében, ez a hír futott végig a folyosón. Tiszta volt? Tiszta. De akkor is.
Egy Judit nevű nővel dolgoztam egy szobában, négy gyereke volt. Néha kedvem lett volna ráhajtani a fejem nagy, anyukás mellére.
Anyám időnként feltűnt a kapuban, pénzt kért és vécépapírt.
- november. Közjegyzői irodában dolgoztam. Munka után a lombikprogram erkölcsi és egyéb vonatkozásairól olvastam cikkeket, könyveket vettem, nem írtam le, miket. Szex, jó kaják, Semmi extra, Hadik, Addicted to Caffeine, jólét, progeszteron vizsgálat. Kevés Stilnox, alkalomszerűen. Tisztulni kellett, leszokni, a Valeriana nevetséges.
November végén közjegyzői kollokvium, ünnepélyes gálavacsora. Hozták az elsőre felismerhetetlen kajákat négy fogásban, mézben fényezett almát libamájpástétommal és őzzel, vargánya kapucsínót, tepertőbe burkolt szilvás gombócot. Passiógyümölcsöt. Az előételhez savanyú rozé járt, a főételhez gyümölcsös ízű vörösbor, a desszerthez desszertbor. Három villa, kés és kanál. Villódzó fények. Az egyik közjegyző epilepsziás sokkot kapott, kis tumultus körülötte, aztán elszállították. Egy szikár nő a vécében elmondta egy másik nőnek, hogy Zoób Kati tervezte a ruháját, de sajnos tavalyi. Vacsora után kis süteményeket hoztak óránként és kapszulás kávét, a pincérek udvariasan mosolyogtak. Eltört egy pohár, aztán még egy, szemrebbenés nélkül szedték a szilánkokat.
Anyám még élt, asztma szipkával járkált, akkor még nem tudtuk, hogy nemsokára beteg lesz, és csak az utolsó hónapban derül ki, hogy rák.
Embriókról, inszeminációkról álmodtam.
- november. Ladu akkoriban a karburátoros kocsijával szenvedett. „Nem jó az átmeneti keverékképzés, a gyorsító szivattyú sem az igazi, be kéne fúvókázni a főfúvókarendszert, és folyik az olaj a szervoszivattyúból. Inkább dől belőle. Egyébként jó a kocsi.” Elkezdtem írni egy karburátoros szöveget, amit sosem fejeztem be, Ladu rosszul volt tőle.
November közepén Ádámmal megtaláltuk a közös kulturális érdeklődésünket: a Pintér Béla színházát. „Nevetséges, giccses családi együttlétre vágyom.” Nem írtam le, mit értek ez alatt.
Anyám már nem élt. Hamvai a pincében, ezt már beleírtam egy novellába, úgy hiszem.
- november. Akkor már terhes voltam. A bezzeganya.hu-n minden második cikk arról szólt, hogy a gyerek az életed zsarnoka. „Elavult nézet, hogy szülés előtt edzeni kéne a mellbimbót, hagyjuk abba.” Először éreztem azt, hogy a hasamon a bőr elérte a természetes tágulási határát, és innentől már komolyan nyúlni fog.
Covid híreket olvastam. Garaczi posztolta, hogy nem jött fel hozzájuk a postás, neki kellett lemenni hozzá. „Tőle tudtam meg a kapuban, hogy járványház lettünk, a másodikon van a fertőzött, és ők többé ide nem jöhetnek be.” Az írószemináriumon egy csaj azt mondta, hogy ő már nem néz híreket, Orbán Viktor azt nyilatkozta: kormányprogrammá kell tenni, hogy a magyarok nem fogyhatnak el.
Az Orvosi Kamara ajánlást hozott a haldoklók ellátási sorrendjéről.
- november. Pszichiátriai rendelőben ültem november elején. Pánikbeteg nő érkezett, zacskót adtak neki, lélegezzen egyenletesen. Egy öreg orvos kilépett a vizsgálóból, végignézett rajtunk, bólintott, és visszacsukta magára az ajtót.
A gyerek akkor volt nyolc hónapos. Sokszor képzeltem el, hogy kiejtem a kezemből. Lecsúszik az ágyon, fejjel előre. Megbetegszik. Elrabolják. Valaki betöri az erkélyajtót, kiragadja mellőlem, én ordítok Ádámnak, és rohanok utánuk, de elbotlok az ágyban, és mire a kertbe érek, még látom őket, de a rabló átugrik egy kerítésen a gyerekkel, és eltűnnek a szemem elől. Covidos lesz, és így tovább.
Az Addictedben november közepén a mellettünk ülő csaj megkérdezte, hogy be vagyunk-e oltva. Dugja fel az oltást a seggébe, mormogta Ádám, pedig be voltunk oltva.
- november. Életünk középpontja a gyerek. Elképzeltem anyámat három gyerekkel, az három terhesség, három szülés, három száj, és nincsen pénz. Nekünk van pénzünk. A gyerek nő, bundás bakancs tizenhatezer. Három sapka, két sínadrág. Száz százalékos almalé, C vitamin cseppek, magánorvos, mert a „rendes” szart se ér. Megkaptuk, hogy a gyerek azért beteg, mert én nem szoptattam eleget. Ellenben a kismama csoportban egy anyuka három fényképet posztolt a mélyhűtőjében tárolt irdatlan mennyiségű zacskózott anyatejről: mindent megtesz az ő Ármin babájáért.
- november. Naplóból sem szívesen emlékszem vissza. Elkezdtem vágó tanfolyamra járni, abbahagytam, a regényt is abbahagytam, a november fekete lyuk, beszív mindent, mindenkit. Ádám műtét után fekvőgipszben, és nem tudtuk kezelni a gyereket. Félek a decembertől – ez a november tapasztalata.
- november. Jobb napok. Kevesebb kétségbeesés, több türelem. Óvatos bizakodás a decemberrel kapcsolatban, várjuk a Mikulást. Csokibékákhoz rendeltem szilikonformát, és eldugtam a télapócsomagot.
Regény utáni hullámzás, a hangulatom nagyrészt a regény fogadtatásához kötött. „Tíz íróból kilenc beleroppan a sikertelenségbe.” „Úgy örülök a sikerednek.” „Most akkor már kezdj el örülni annak, ami van.” De, ami van, az elmúlik, és kellenek a további impulzusok.
Ádám lassan halad a könyvemmel, megkérdezem tőle, hogy nagyon szenvedős-e olvasni. Válasz: „nem különösebben. Még az ötödik fejezet a legjobb.”. Nem haladok a második regénnyel, ellenben írok két novellát. Súlyom hatvan kiló, újra bokszolok. Az orvos azt mondja, minden rendben lesz.
A rádióban hírek az orosz-ukrán háborúról, a gyerek kitalálja, hogy ő „az emberek katonája”. Érdekli a halál. „Aki eldől, az nem kel fel többé?”. Klasszikus zenét hallgatunk, mert ehhez szoktattam hozzá, kedvencei a kórusos zeneművek, főleg az O Fortuna.
Még mindig attól tartok, hogy elrabolják a gyereket, aztán én esek le vele a villamosról, rekonstruálhatatlan, hogy történt, és biztos vagyok benne, hogy összetörtem a gyereket, aztán kiderül, hogy szerencsére csak magamat. De mégiscsak: úgy tűnik, hogy én vagyok a legnagyobb veszély a gyerekre.
Elromlott a kocsim, csapágyas, ilyesmi, csöpög az olaj és rohad az alja, Ladu szerzett egy új kocsit, nem karburátoros. Karácsonykor majd lemegyek ám hozzá, gyerekkel együtt, ígérgetem, csak valaki javítsa meg a kocsimat.
Bárki bevallja, ha covidos, része az életünknek, a Kormány már nem írja a halállistát. Trump az elnök, sír a fél világ, a másik fele ünnepel, várjuk a világvégét, harmadik világháborút, EU felbomlását, új világrendet, a magyarok nem szaporodnak, és ritkán nézünk gázai híreket, mert mindent nem lehet.
A kocsit még használom, de már nem szállítok utasokat. Elfogy a november, lassan, de biztosan, készülődnek a karácsonyi tündérek, és a gyerek centin vágja karácsonyig a napokat.
