Kovács Mária tragédiája a tehetség mindennemű és tökéletes hiánya volt. Nem mintha ostoba vagy kétballábas lett volna, csak mindenben kibírhatatlanul átlagos.


Tudatában volt eme sajnálatos problémának. Harmadik osztályos korában a tanítónő egy szép, piros almát tett a tanári asztalra, és azt mondta a gyerekeknek, bármit rajzolhatnak, ami erről eszükbe jut. Persze, a tanítónőnek az nem jutott eszébe, hogy a „bármi”, egyeseknek pont akkora csapda, amennyire mások számára ajándék. Csodás rajzok születtek. Karácsonyfa, lepényt majszoló család, vidám kukacok kergetőzése a magház közül. Kovács Mária egy almafát rajzolt.


Ezen a problémán még segíthetett volna valamilyen külső jellegzetesség, de szúnyogcsípésnyi melle, ekcémára hajlamos bőre és egérszínű haja a lelke mélyén annyira sértette Kovács Máriát, hogy semmilyen harcot nem vállalt föl vele született esztétikai adottságai ellen. Megvetette az arc és a haj mindennemű festését, szépítését, bőrét is csak azért krémezte be kelletlenül napjában kétszer, hogy megelőzze a fájdalmas viszketést és hámlást, ami így is minden tél beköszöntével várt rá.


Az egyetemen kimaradt a szaftos kalandokból. Majd, amikor elkeltek színpompás társai, rövid ideig iránta is érdeklődést tanúsított néhány férfi, akik sürgősen családot szándékoztak alapítani, hogy ne csússzanak ki az erre kinevezett szűk és ideális korból, de Kovács Mária éppen emiatt utasította vissza őket. Mert ugyanúgy praktikusnak látták őt, ahogyan önmagára tekintett. Így aztán nem volt oka bárkinek is igent mondani.


Ekképpen lett könyvtáros. Mert titkos vágya és vonzódása a különleges, áldott emberekhez leküzdhetetlennek bizonyult.


Az évek múltával dereka eltűnt, sőt, furcsa módon teste csak a feléig kerekedett ki, csípője és lába kamaszlányosan keskeny és vézna maradt. Görbe lábain kizárólag háromcentis sarkú, fekete félcipőt hordott. Télen kicsit fázott benne, nyáron néha izzadt, de sosem annyira, hogy megérte volna ezen változtatni. Legfontosabb tartozéka kerek lencséjű szemüvege lett, praktikusan tekeredő, hajlékony szárával a füle körül. Ilyen szemüveget gyerekméretben gyártanak, de mivel Kovács Mária halántéka keskeny volt, orra pedig fordított szív alakú, éppen jónak bizonyult rá a gyerekméret is. Ahogyan öregedett, nyakát kicsit behúzta, vállait előreengedte, idővel egyre inkább egy örökké felborzolt tollú varjúra emlékeztetett.


Két szendvicset csinált – egyet reggelire, egyet ebédre –, és megtöltötte cikóriával a termoszt. Szerette a kávét zsíros tejjel inni, de mivel azt nem tarthatta melegen egész nap, inkább feketén itta reggel is, hogy egy remek kávé után ne legyen csalódás az összes többi. A kenyér héját egyenletes vékonyan vágta le és tette félre száradni. Kéthetente prézlit darált belőle. Soha ki nem fogyó készletből rendelkezett.


Mielőtt elindult otthonról, lekapcsolta a villanyt, és a függöny mögül felmérte, kik tartózkodnak az utcán, hol állnak az autók, ki az, aki sietség nélkül lődörög, és ugyanez hogyan nézett ki az előző napokban és hetekben. Miután beért a munkahelyére, tett egy fél fordulatot jobbra, megállt a hirdetőtábla előtt a szeme sarkából szemrevételezni, mi történik a mögötte hagyott utcán.


A Városi Művelődési Ház könyvtárában dolgozott. Az odavezető folyosón régen kiégett a halogén, de nem bánta. Az ajtót kitárva kicsit hunyorgott az ember az ablakon beáramló fénytől. Egyetlen, nagy, téglalap alakú terem volt az egész könyvtár, plafonig érő polcokkal elválasztva a gyermek- és ifjúsági irodalom, a felnőtteknek szóló könyvek és az olvasó.


Minden munkatársáról azt hitte, hogy tartania kell tőlük. Azért, mert valóban gyanúsak voltak, vagy éppen azért, mert semmilyen gyanús nem volt bennük. Rajta kívül hárman dolgoztak ott. Egy építész, egy történelemtanár és a könyvtárvezető. Ágnes, a szikkadt kóróhoz hasonló főnökük pusmogása szerint mindkét férfi gyanúsan magabiztos volt. Egy másik teóriája szerint az egyik lehetett megfigyelt, a másik őt figyelte, ami pont ugyanannyira veszedelmes. Kovács Mária fejében az is megfordult, hogy talán pont a könyvtárvezető jelent az alkalmazottairól, azért tereli a gyanút a többiekre. Kovács Mária pedig tudta magáról, hogy sem elég ravasz, sem elég eszes ahhoz, hogy minderre észrevétlenül fényt derítsen. Ezért senkiben sem bízott, és minden cselekedetére és szavára nagyon vigyázott.


Egyébként Elemér, a könyvtárossá avanzsált történelemtanár egyszerűen csak képtelen volt felhagyni a templomba járás szokásával és Isten emlegetésével minden megmagyarázhatatlan, szerencsés, szerencsétlen és nagy eseménynél, úgymint születés, házasság, előléptetés, baleset vagy halál. Így a gondos igazgató ezt a káderhez nem méltó viselkedést az iskola falai közül azonnal kisöprendőnek ítélte.


Miklós, az építészmérnök, akinek nem elégítették ki becsvágyát a szocializmus adta lehetőségek, lényegében egész életében disszidálni készült, csak ebben mindig megzavarta valami. Először a diploma megszerzése, egy-egy nagynak ígérkező szerelem, ami azért elég gyakran megesett az egykor jóképű, fiatal építésszel, aztán az apja betegsége, majd az anyja betegsége, végül a dilemma, hogy a megörökölt, háromszobás nagykörúti lakást itt hagyja-e ebek harmincadjára, hogy észrevétlenül távozhasson egy olyan világ felé, ami leginkább csak vágyakból állt.


Becsületére legyen mondva, Kovács Mária nagyon jó könyvtáros lett. Nem zavarták az emberek, nem vette sértésnek, ha a poros raktárban kellett előkeresnie egy hosszú ideje senkit sem érdeklő jegyzetet vagy figyelmetlen kiadókat hívogatnia, hogy a katalóguscédulákat tökéletesen tölthesse ki. Nem érdekelte a külföld, nem szeretett utazni. Őszintén szólva a filmek, a kóla és a farmer is hidegen hagyta. Viszont az irodalom, ó, az irodalom... Az a rengeteg, megváltó gondolat, amelyeket egész életében szeretett volna valamiféleképpen megfogalmazni, a vigasz, hogy soha, semmivel sincsen egyedül, ezt már más is átélte, és az isteni, gúnyos csodának köszönhetően a gondolatai a papíron már nem sekélyesek, nevetségesek és kisszerűek, hanem fennköltek és értelmet nyernek. Hány mestermű, amelyet nem olvasott a nagyközönség, vagy legalábbis olyanok, akiket Kovács Mária ismert volna. Borisz Paszternak, George Orwell, Milan Kundera, Illyés Gyula, Mécs László, Prohászka Ottokár, Jászi Oszkár, a Bibó-emlékkönyv. A folyóiratok, a Napló, a Beszélő, a Demokrata, az Égtájak Között. Egy-egy indigós, kopottas lapot sokszor éjszakába nyúlóan javítgatott, szépítgetett, ha nagyon viharvert állapotban jutott hozzá, az elmosódott helyeken tussal rajzolta át a betűket, majd hajlakkal fixálta a szöveget. Üres éjszakáin minden lapból újat gépelt, hogy a másodpéldányokat otthona egy másik pontján rejthesse el. A kutya ólja alatt ásott ki egyik év júliusában egy mély gödröt, amit nejlonzsákokkal bélelt ki. Erről jutott eszébe, hogy megint szereznie kellene egy kutyát. (Különben Kovács Mária nem rajongott a kutyákért, mindig attól tartott, hogy a végén lebuktatják. Valamiért mindig megdöglöttek.)


Huszonöt éve ezzel foglalkozott. Nemcsak magyar könyvek kerültek a pincéjébe, hanem orosz, lengyel és angol nyelvűek is.


Élete legfélelmetesebb és legjobb napjai a kedd esték voltak. Hetente egyszer álruhát öltött.


(…)


---


A novellának még nincs vége. Ha kíváncsi vagy a folytatásra, kattints ide!