A 2024. tavaszi Apokrif – a folyóirattól már megszokott módon – nem csupán kiváló írásokat tartalmaz, de vizuális élményekben is bővelkedik. David Farcaș különleges, érzelmi világában az írásokhoz is illeszkedő olajfestményei illusztrálják a lapszámot.

 

A mostani lapajánló a női szerzők sokszínű témáira fókuszál, egy versen, egy novellán és egy rövidprózán keresztül.

 

 

Fénytörés és énhasadás

Csató Anita Ősz című versén már az első olvasáskor is megtapadtak a gondolataim. Persze nem azért, mert a vers címe különös kontrasztban áll a tavaszi lapszámmal. Sokkal inkább a vers szerkezete és képi világa nem eresztette a gondolataimat. A vers első sora és versszaka egyetlen szó: „korrigálás”. A vers utolsó sora pedig erre reflektál, ennyiben keretes a szerkezet, de nem is ez teszi igazán izgalmassá a verset, hiszen ez viszonylag jól ismert elem. A vers érdekessége a versszakok közötti reflexiós folyamban érhető tetten. A versszakok első sora nem egyszerűen megismétli az előző versszak első sorát, hanem nyelvi variációkat talál rá, sok esetben nyelvi lelemények és játékok formájában, mint például itt:

„(…)

  idegen testeken meg-

  hasadó prizma

 

  hasamban prizma

  minden kötődés vékony

  analóg képek

 

  analóg gépként (…)”

 

A vers egy viszonyt tematizál, a beszűrődő fény, a fénytörés és a fény túlexponálása révén. A viszony – a lírai én szemszögéből – a távolodás, a feledés felé tart, vagyis tartana, de mintha a lírai én maga is megtört volna a másik fényétől és fénytörésétől.

 

 

A közös fájdalaomból sarjadó női erő

Pozsgai Anna Flóra Krumplimesék című novellájában női sorsok és a női sorsközösség tárul elénk, egészen pontosan egy Mr. Santos nevű kereskedő krumplipucoló alkalmazottainak sorsa és sorsközössége által. Az írás kiváló szimbolikával dolgozik, emellett úgy távolítja el a saját jelenünk rideg valóságától a történetet, hogy nem válik felismerhetetlenné az aktualitás mozzanata.

Mr. Santos – a munkaerővel való spórolás célját szem előtt tartva – a helyi árvaház „túlkoros” lányait hozatta magához a munkára.

A történet egyes szám harmadik személyben szól, a legfiatalabb lány, Muda szemszögéből. Az elbeszélő ezáltal hangot ad annak a lánynak, aki sosem beszélt, s nevét is csak a közösség aggatta rá. A közösség a krumplipucolás monotonitását, természetesen Mr. Santos távollétében, mesékkel igyekezett elűzni, a felolvasásért az egyetlen olvasni tudó nő felelt. Idővel a történetek egészen befészkelték magukat a közösség életébe, ábrándokat szőttek belőlük. Olykor helyi történeteket is eszükbe juttattak, ilyen volt Mr. Santos édesanyjának története, amelynek szerelmi szála igaz volt, ám az asszony személyét, munkáját és körülményeit illetően tévedett a szájhagyomány útján terjedő elbeszélés. A történetek felszabadító erőt hordoztak magukban, a felszabadultság viszont ellenére volt Mr. Santosnak. Egyre több „elbeszélgetést” tartott a fiatal nőkkel, Muda csak találgatta, mi zajlik ilyenkor, a beszélgetésről visszatérők arcáról semmit sem tudott leolvasni, egyfajta ürességet látott rajtuk.

Mígnem egy nap különös élményben volt része, érdekes alakú, az árvaházból ismert babára emlékeztető krumplit talált a vödrében, a „krumplipucolás művészete” szlogen is eszébe jutott, és kacagásba tört ki, amely odáig vezetett, hogy őt is behívta magához Mr. Santos. A dermedt csend most még szorongatóbb, mint a korábbi, üres tekintet. Miután visszatért, Muda tekintete is olyan volt, mint a legfiatalabb nőké, akik már korábban jártak Mr. Santosnál elbeszélgetésen,

„csak szokatlanul világos szeme és szép, ártatlan arca miatt még inkább visszatükröződtek rajta az ilyenkor megjelenő érzések.”

A közösen meghallgatott mese most nem álomvilágba reptette őket, csak azok érthették igazán, akik tudják mit jelent az elbeszélgetés. Ez a mese a szélben együtt táncoló virágokról szólt, s a nők közötti, traumatikus élmények és a bántalazás hatására megerősödő szövetség erejét hirdette. Talán aznap egészen mást jelentett Mr. Santos újbóli felbukkanása is.

 

 

 

A túl gyorsan repülő idő zavaró kondenzcsíkjai

Szirmai Panni Fejtérkép című rövidprózájának középpontjában egy vörösesszőke nő áll, pontosabban az ő őszülésével kapcsolatos aggodalma. Az őszbe forduló hajtincsek fürkészése „módszeres vizsgálat”-ot igényel, amelyhez „fejtérkép” is készült, benne a zónákra osztott koponyája vázlatos rajzával. Mint minden egzakt, tudományos munkában, itt is előfordulnak veszteségek, olykor nyoma veszik néhány empirikus adatnak, illetve azt is be kell látni, hogy nem túl könnyű megkülönböztetni két, azonos koponya-zónában lévő ősz hajszálat, főleg akkor nem, ha az őszülés üteme felgyorsul, így a nyilvántartás pontatlan adatokat tartalmazhat. A kutatás viszont elméleti síkra is áthelyeződik: vajon mi okozza ezt a rohamos őszülést, ha minden erejével és életmódbeli rutinjával a folyamat lassításán igyekszik? Talán valamilyen betegség áll a háttérben? A főszereplő szinte teljesen beleveszik az okok felderítési folyamatába. Eközben viszont időt is veszít. Az ősz hajszálak keresésével és az őszülés okozta aggodalommal értékes órák vonulnak el az életidejéből, miközben úgy tűnik, a rohamos őszülést az idő rohanása okozza, amelyre épp az őszülés nyomába szegülő kutatómunkára használt eszköz hívja fel a figyelmet:

„A nyaka s alakban előregörnyed, két ujja az érintőképernyőn. Az arcát megvilágítja a kékes fény, megül a száj körüli ráncokon.”

Olykor a tényszerűséggel a legnehezebb számolni és számot vetni, küzdeni szeretnénk minden ellen, stratégiákat dolgozunk ki, de belekeveredik a legpontosabb tervekbe és képletekbe is a leküzdhetetlen. Most épp a tovasuhanó idő az.