Ahogy közeledett március 8-a, szerkesztőségileg elhatároztuk, hogy idén is írunk egy közös cikket irodalmi nőnap jeligére. A nemzetközi nőnap alkalmából a Szófa szerkesztői közül hatan is megírták, kik azok a női szerzők, akik mostanában – vagy éppen régóta és maradandóan – nagy hatással voltak rájuk, illetve melyek azok a nőiséget, női létezést és sorsokat ábrázoló irodalmi alkotások, amelyeket valamilyen szempontból igazán erősnek és relevánsnak tartanak. Így született meg az alábbi nőnapi válogatásunk.
A nőnapi irodalmi gyűjtésünket egy idézettel kezdjük, amelyet Kákonyi Lucia emelt ki Virginia Woolf Saját szoba című, mára a feminista irodalom klasszikusává vált kötetéből, és azt is elmondja Lucia, hogy miért épp Virginia Woolf-idézettel készült:
„[…] csak menjen be az ember bármelyik utcában bármelyik szobába, és a nő jelenlétének hihetetlenül összetett erőibe ütközik. Hogyan is lehetne másként? Hiszen az elmúlt évmilliók során a nők folyamatosan otthon ültek, és teremtőerejük máig úgy átitatta a falakat, hogy a tégla és a habarcs tökéletesen telítődött vele, ezért csordul tovább más irányba, megtölti a tollakat és ecseteket, a kereskedést és a politikát. Csakhogy ez a teremtőerő nagyon különbözik a férfiak teremtőerejétől. […] Mérhetetlen kár volna, ha a nők úgy írnának, mint a férfiak, […]”
Miért Virginia Woolf-tól hoztam az idézetet? Mert érti, sőt megérti a nőt, belemászik a fejébe, legyen az feltűrt ruhaujjal, mosóteknő fölött hajladozó, vagy rokokó kanapén üldögélő, tartson a kezében piszkavasat vagy tollat, éljen I. Erzsébet korában vagy a huszadik században. Virginia Woolf tiszteli a nőt, én meg Virginia Woolf-ot.
Ebben a közös cikkben mi is az ilyesféle mély – vagy legalábbis egyre mélyülő – megértést tartjuk szem előtt, egyfajta ideálként, még ha a női létezés és alkotás feltérképezésének teljessége nem is valósulhat meg, célunk az, hogy megmutassunk néhány színt a női szerzők szinte végtelenül árnyalatgazdag palettájáról. Bodrogi Csongor írásából azt is megtudhatjuk, hogy a magyar irodalom néhány üde színfoltja még a szakavatott szemek számára is észrevétlen maradt, de Weöres Sándornak köszönhetően egészen különleges magyar irodalmi árnyalatokat és alig-alig ismert női szerzőket fedezhetnek fel az olvasók:
Nőnapon ünneprontó módon egy férfi szerző könyvére hívom fel a figyelmet. Weöres Sándor csodálatos két kötetes Három veréb hat szemmel című antológiájára. Miért? Mert ez a könyv, amely alcíme szerint Antológia a magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból, sok-sok olyan női szerzőtől is tartalmaz szöveget, akiről még képzett, művelt irodalmárok is keveset, alig vagy egyáltalán nem is hallottak. Weöres még a PC megszólalási mód és a kvótázás kora előtt élt; föl sem merülhetett az a szempont, hogy azért tegyen a gyűjteménybe nők által írt műveket, hogy ezzel valamiféle politikai igénynek feleljen meg: egyszerűen hozzájuk vezette irodalmi érdeklődése, kíváncsisága, ízlése. Így kerülhettek a könyvbe Molnár Borbála, Fábián Julianna, Szöllősy Nóra és még sokan mások. Olyan nevek mellett persze, akikről legalább hallani hallott a legtöbb irodalmár. Utóbbiak közül az engem személyesen is megragadó, igen hosszú életű, 1855-től 1947-ig élt Czóbel Minka egy 1894-ben megjelent versét ajánlom most a Szófa olvasóinak figyelmébe. Czóbel Minkáról egyebek közt ezt írja Weöres:
Befejezésül még annyit: Czóbel Minka igen nagy lírikus, és nem értékelik kellőképpen. Igaz ugyan, hogy remekeit sok gyönge darab veszi körül; s az is igaz, hogy ragyogó tehetsége 1915 körül elhalványult, utolsó három évtizedének írásaiban szinte rá se lehet ismerni. A modern magyar líra legnagyobb előfutára volt; sajnos, a Nyugat-nemzedék nem ismerte föl, és nem hívta soraiba; őt pedig családi kötelék, társadalmi előítélet választotta el attól, hogy a hírhedt nemzetietlen és romlott erkölcsű apacsokkal (ahogy Kozma Andor nevezte őket) keresse a kapcsolatot. De újrafelfedezése megkezdődött.
Altató
Ömlik, terjed a széles nagy
Déli meleg,
Lassan hullnak a hamvas, lágy
Mák-levelek.Nehéz kalászok csendesen
Hajlonganak
Ezüst sugarú nyári fény
Fátyla alatt.A teljes boldog földi lét
Virágba van,
S a szív oly boldog, oly nyugodt,
Mert vágytalan.
Amikor még csak a koncepción tűnődtünk, abban hamar megegyeztünk, hogy minél szélesebb tematikus teret kell engednünk a gondolatoknak, benyomásoknak, nem feltétlenül csak kortárs szerzőkben gondolkodhatunk, hiszen egy tágasabb történeti horizonton talán még élesebben megmutatkozik a női alkotók sokszínűsége, valamint az is, hogy az egyes történelmi korszakokban milyen kihívásokkal kellett szembenézniük. Hacsek Zsófia egy izgalmas irodalmi találkozásra hívja fel a figyelmet, amelyben azt láthatjuk, hogy a nőjogokért küzdő, 18. századi francia drámaíró, Olympe de Gauges hősiessége és tragikus sorsa egy kortárs történelmi regényben él tovább:
Mindig nehéz kérdés, hogy kit emeljek ki egy nőnapi válogatásba, hiszen annyi csodálatos női szerző jár közöttünk. Úgyhogy idén kifejezetten a nőnap szellemiségéhez választottam szöveget, illetve alkotót. A nőnap elsősorban a nemek közötti jogegyenlőség és a nők emberi jogainak ünnepe; amikor ezeket először megfogalmazta Olympe de Gouges, eleinte csak kiröhögték, aztán meg veszélyesnek ítélték és kivégezték. Egy magyar történelmiregény-író, Budai Lotti többek között ennek a folyamatnak is emléket állít A viaszszobrász című, tavaly megjelent regényében, amely a francia forradalom történetének újramesélése női és nőjogi szemszögből. Habár a főszereplő Suzanne fiktív, az általa végigélt események valósak, ahogy jó pár ember is, akivel mindeközben összehozza a sors. Hogy csak egyet említsek, Olympe de Gouges a legjobb barátnője... Mi sülhet ki ebből?! (Hát egy ilyen izgalmas történelmi regény, például.)
Amikor a történelemről beszélünk, olykor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy történeti létezőkként mi magunk is a történelem sodrásában élünk. Bár az utóbbi időben zajló politikai események közepette egyre nehezebb megfeledkezni történetiségünk tényéről, abba talán túlságosan is ritkán gondolunk bele, hogy napjainkban is radikális, emberi sorsokat egészében átíró változásokat hoznak a nagyhatalmi döntések és túlkapások. Mirkó Anna Regina – Ljudmila Ulickaja rendkívüli prózavilágának dicsérete mellett – arról ír, hogy milyen az, amikor a szépirodalom félig-meddig fiktív történetei egyszeriben nyers és rideg valóságba csapnak át:
Ha nagy leszek…
Ljudmila Ulickaja leszek, ezt mondogatom tinédzserkorom óta. Gondolkodtam, nem volna-e nagyobb értelme kortárs magyar női írót méltatni ebben az összeállításban, aztán arra jutottam, hogy az igazságtalan lenne. Ha kiválasztok egyet, le kell mondanom a többiekről. Ki lenne az az egyetlenegy, akit választanék? Mégsem mondom, hogy jobb híján, vagy kompromisszumos megoldásként választottam Ulickaját. Számomra mégiscsak ő a legfontosabb. Miért? Ki sem tudnék emelni egy kedvencet az írásai közül, talán csak annyit tennék meg, hogy megmondom, melyik az, amelyik a legközelebb áll a szívemhez. A teljes életműve díszhelyet kapott a polcomon, Ulickaja mindent tud, amit a legnagyobb oroszok, mégsem mondanám, hogy olyan, mint Dosztojevszkij, Turgenyev, Gogol vagy Tolsztoj. Ő Ulickaja. A jóságos és bölcs, közben mégis könyörtelen történetmesélő, akinek élete vége felé a saját élete olyanná vált, mintha ő maga írta volna meg. Kívül-belül ismeri a szovjet és az orosz hatalom természetét, melynek oly sok szereplője esett áldozatul ilyen vagy olyan módon – és végül ő maga is. Könyörtelen ostorozója és a legnagyobb rajongója Oroszországnak. Ha nagy leszek, Ljudmila Ulickaja leszek.
Fotó: Joel Saget / AFP
Bár a mostani helyzetben egyre nehezebb Oroszországról szólni – és bizonyára írni is –, mégis számos olyan diskurzus és élettörténet van, amelyből egyszerűen nem hagyható ki az orosz vonatkozás. Szűcs Teri Visszatért hozzám az emlékezet. Demencia és Óperencia című könyvében például a személyes identitás egyik sarokköveként jelenik meg. Erről is ír Szalay Gergely:
Kicsit olcsó megoldás a tavalyi év egyik irodalmi szenzációját ajánlatni, de (mea culpa) csak nemrégiben sikerült elolvasnom Szűcs Teri Visszatért hozzám az emlékezet. Demencia és Óperencia című könyvét. Regényét? Írását? Nem is tudom. A szöveg szó nagyon irodalomszakmaian hangzik (vö. korpusz), de nem is egyszerű megragadni a műfajt. Olvassák el, ha még nálam is lustábbak voltak e tekintetben, és segítsenek eldönteni. És akkor a tartalom még szóba sem került: szól egy anya demenciájáról, így a leépüléssel járó folyamatos. reménytelen és elkeserítő küzdelemről. Szól egy Oroszországból (illetve ekkor még a Szovjetunióból) Magyarországra települt asszony sorsáról, aki a nem kimondottan filoszemita kommunizmusban zsidóságát kellett elfojtsa, Magyarországon pedig az oroszságát – mostanság is fel-felmerül, kinek mennyire kell az identitása egyes részeit feladnia ahhoz, hogy valahol máshol beilleszkedhessen. És ott van az a szempont (felkavaró tartalom következik, takarja le fóliával a képernyőt), hogy a szerző történetesen egy másik nővel él együtt. Erkölcscsőszöknek nem tudom, milyen, mert ez a szempont pont olyan egyszerűen és magától értetődően része a történetnek, ahogy annak Európában lennie kell (a Kolibri Színházban tehát egy ideig még nem fogják feldolgozni). Viszont ennek a kényelmetlen aspektusai is felmerülnek, például az elmaradt unokák kapcsán. Hogy egyéb hátrányokról ne is beszéljünk. Szóval, nekem most ez a könyv az, ami a Nőnapról leginkább eszembe jut. Egyébként a Szófán olvasható Szűcs Teri néhány verse is. Azok is jók, természetesen:
Az identitás kérdése és a női sorstörténetek Enesey Diána nőnapi gondolataiban is központi szerepet játszanak, ahogy a kiszolgáltatottság megjelenési formái is:
Nem tudok egyetlen szerzőt, de a döntésképtelenségnek ezt a válfaját nem tartom olyan nagy problémának. (Remélem, az olvasóink sem.) Mostanában az igazán nagy horderejű olvasmányélményeim női sorstörténetekhez fűződnek. Ezek közül hármat emelek ki. Mindhárom fontos társadalmi vagy történelmi tanulságokat hordoz.
Nemrég olvastam el Erdős Virág Kalocsa című regényét, amelyben egy kalocsai lány Budapesten próbál szerencsét. Erdős Virág könyve a valóság és a fikció elegyítésével ábrázolja a kívülállóságot és az abból fakadó kiszolgáltatottságot.
A kiszolgáltatottság Bódis Kriszta Kemény vaj című regényében is döntő jelentőségű. A könyv megrendítően mutatja be a súlyos, egész életet átfogó megalázottságot, a prostitúcióra kényszerítettséget, mégpedig egy olyan lány szemszögéből, aki a társdalom perifériáján, egy nyomornegyedben született. Egyetlen mentsvára az írás, de nem az írásba menekül a valóság elől, hanem az írás révén rögzíti a valóságot. Bódis Kriszta regénye hitelesen és fájdalmasan szól mindannyiunkhoz, hiszen mi mind abban a társadalomban élünk, ahol ilyesmi megtörténhet, és meg is történik – gyakrabban, mint gondolnánk.
A történelem szörnyűségeinek és kegyetlenségeinek való kiszolgáltatottságot láthatjuk Galló Olga Tíz hónap Babilon című naplójában, amely az idei év elején jelent meg a Magvető Kiadó Tények és Tanúk sorozatában, Schmal Alexandra kiváló szerkesztésében. Galló Olga a Népszava tárcaírója volt, akit 1944-ben deportáltak Auschwitzba, majd onnan Hochweilerbe vitték, ezután pedig Breslauban sikerült elrejtőznie, kényszermunkások táborában. Megküzdött az írásért, sokszor csupán egy ceruzacsonkkal tudott dolgozni, de nem hagyott fel a naplóírással, ahogy a reményt és a szabadságvágyat sem adta fel. Részletes naplója nemcsak egy rettenetes történelmi időszak kordokumentuma, hanem megrázó és felemelő beszámoló arról, hogy miképp lehet kibírni a szenvedést és az embertelen körülményeket. Galló Olga naplófeljegyzései tele vannak hétköznapi mozzanatokkal, a fiatal nő emlékei és vágyai is fel-feltörnek benne. A gondolatfolyamok és asszociációk igazán különleges és maradandó olvasmányélményt nyújtanak. A feljegyzések azt is megmutatják, hogy a borzalmak és a könnyek mellett igenis megfér a mosoly. Az pedig különösen megható, hogy a teljes holokausztnaplót, sok-sok viszontagság után, végül Galló Olga unokája, Fullajtár Andrea – Pelsőczy Réka közreműködésével – juttatta el a kiadásig.
Ezzel az irodalmi válogatással kíván boldog nőnapot a Szófa szerkesztősége, bízva abban, hogy az itt felsorakoztatott szerzők írásai újabb olvasókra lelnek, valamint azt is reméljük, hogy a mi olvasóinknak is kedve támad folytatni az inspiráló szerzők sorát.
