"Végre az ötödik vagy hatodik este váltottunk néhány szót négyszemközt is. Sanyi Rózsának valami új pasziánsz-játékot tanított be ottbenn. Imre azalatt a tornácon cigarettázgatott. Én a fészerből megláttam, s noha nem volt szükségem semmire, átmentem az udvaron, végignéztem az ólajtókat, lementem a pincébe, s fölhoztam a túrót és tejfölt, melyet alig egy félórája raktam le oda. A köcsögtartóról még egy köcsögöt is hozzáfogtam. – Ne segítsek? mozdult meg Imre, ahogy a tornácon visszajöttem. – Mért? Máskor mit gondol, ki segít? nevettem én, s a három edényt a tornác párkányára téve megállottam. Imre csendben várta, hogy továbbmegyek-e, s gondolkozott, hogy mit mondjon. – Magának elég sok gondot ad, hogy mi is a nyakán vagyunk. Biztos a pokolba kíván már bennünket. – Látja, milyen nagyszerűen olvas a lelkekben; épp azon gondolkoztam… Úgy próbáltam mondani, mint Slenkainak vagy a főjegyzőnek, de éreztem, hogy rosszul sült el. Imre is ezt érezhette: abból, amit mondott, kitalálhattam a hosszú cigarettaszívás alatt fejében a lépéseket. – Magának odakinn jobb volt, ugye? – szólalt meg csendesen. – Hol? A pusztán? – kérdeztem tiltakozva és megrettenve, s mégis boldog reménységgel. Az, hogy épp ezt a kérdést tette fel, arra vallott, hogy lát, ért, a kezében vagyok, de arra is, hogy foglalkozik velem. – Mért gondolja? tettem hozzá kissé természetesebben. – Az az élet jobban magához illett. Akkor újévkor sokkal természetesebb volt, mint itt. – Most természetellenes vagyok? – próbáltam nevetni, de éreztem, hogy a szégyenkezés könnyei folynak a torkomra. – Ha őszinte szót akar: igen. Maga sosem lesz társasági nő. Ahogy itt az udvaron jár-kel, a tejfölt, köcsögöt hozza: ez maga. – S a maga felesége? – szakítottam félbe keserűséggel. Utólag magam sem értettem ezt a kérdést. Hogy kellett ezt kiegészíteni? Hogy egészítette ő ki? – Rózsa, az más – mondta Imre, s annyi megvetés volt a hangjában, hogy bennem a reménység bongani kezdett. – Úgy mondja, mintha nem is imádná őt – mondtam reszketőn mosolyogva. – Imádni? Furcsa igéik vannak maguknak asszonyoknak. – De hiszen olyan jól élnek. Nem? – kerestem az arcát a sötétben. De Imre arcából most már az is eltűnt, amit a cigarettája világított meg. – Két ember viszonya nagyon sötét dolog – mondta a csutkát eltaposva. – Főként a házasságban. Arról ilyenféle szavakkal bajos okosat mondani. Erről különben magának is lehet némi tapasztalata, tette hozzá, a házba befordulva.
Aznap a kártyánál mindent elrontottam a szórakozottságommal. A bemondásokon, Rózsa nevetgélésén, Sanyi magyarázatain túl azt a néhány mondatot hallottam, annak ugrottam neki a lihegő értelmemmel. Imre itt ült mellettem, dohányos ujjával osztotta a lapot, de bezárt, fanyar arcán nem volt semmi, ami jelül szolgálhatott. „Magának jobb ott kinn” „Rózsa, az más” „Minden viszony sötét” „Erről különben magának is”. Minden hangsúlyának az emlékét külön próbáltam megfejteni. De sehogy sem illettek össze. Csak amikor az eszem már belefáradt az egyes szavakba, akkor éreztem, hogy az egész beszélgetés, anélkül, hogy megfejtettem volna, mint nehéz szomorúság ülepedik a szívemre.
Nem próbáltam megismételni az esteli alkalmat: másnap, mosás ürügyén, még el is húzódtam a vendégeimtől. De uzsonnához új tábla szalonnát kellett a kamrából leakasztanom. A kamra kis likja odanyílt az almafákra, ahol Imréék függőágya lógott. Ahogy fölálltam a lisztesládára, s a rúd felé kinyúltam: épp odaláttam rájuk, a lucerre. Rózsa a fa villájában ült: egyik lába a fán, a másik cipő, harisnya nélkül a levegőben. Imre a függőágy szélén ült, s valamit rajzolt a vázlatkönyvébe. Volt egy kis vázlatkönyve; abba itt is, ott is lekapott valamit: a lovak aklát, egy guggoló cselédasszonyt, néhány fát a temetőben. Az arcát nem láthattam, mert háttal volt nekem, de a hangját azt hallottam, megint valami „menj a csudába”-félét mondott, mert Rózsa a fáról lekapart mohával dobálgatta. Rózsa azonban nem nyughatott, most már a lábát kezdte a vázlatkönyv felé nyújtogatni. Imre elhúzta a könyvet, de Rózsa egy karral kapaszkodva, a csípőjét is lecsúsztatta a fáról s zsupsz, kirúgta a vázlatkönyvet a kezéből. A következő percben mindketten ott hömpölyögtek a függőágyon. Imre dühösen szabadkozott, de Rózsa a száját kissé eltátva mohón nyomult a feje fölé. Most mindkettőjük arca felém volt: Rózsáén a mohó tolakodás, Imréén az elernyedő bosszúság. Végre megértettem: Rózsa az Imre fülét kereste. Annak szóltak a forró harapdáló mozdulatok. Karja az ölében, mohón szopta az ura fülét. S Imre, mintha ez valami kijátszhatatlan varázseljárás lett volna, lassan elnyúlt, arcáról elmosódott a bosszúság, csak az állát ráncolta össze, s mint kisgyerek, aki a szükségét élvezi, csendesen biggyesztett.
Én nem mertem tovább leselkedni. Dobogó szívvel kúsztam le a lisztesládáról, s a szalonnát bámultam, mely felkiáltójelként állott a kezemben. Nem is tudom: min indultam úgy fel? Azon, hogy mások közt ez így megy? Vagy hogy Imre, akit én oly titokzatosnak éreztem… Két ember viszonya mindig sötét dolog, hordtam magamban Imre mondatát, mint ítéletet. S alig vártam, hogy a hintón fönnlegyenek."
