Az e heti ajánló fókuszában a szeptemberi Alföld és júliusi Tiszatáj állnak. A mostani ajánló témájának kiindulópontjára, inspirációs forrására a Tiszatáj írásai között bukkantam rá, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az Alföld szeptemberi számának nyitóverse volt az első írás, amit úgy jegyeztem le magamnak: ez biztosan benne lesz a lapszemlében.

 

A friss lapszemle keretét a Tiszatájban megjelent Szív Ernő-rövidpróza adja, amely Kis beszéd a megértésről címmel jelent meg. Ez az írás felvázolja, hogy mennyi minden van az életben, amit nem értünk, és bár folyvást a megértés fontosságát hangsúlyozzuk, mégis rengeteg csoda származik a meg-nem-értésből. A sorok felmutatják a félelem és a szerelem irracionális vonásait, és ezzel azt is, hogy a az életben jelentős érzések lényege sokszor feltérképezhetetlen, nem lehet a legmélyükre hatolni. Végső soron az emberi lélek az, ami átláthatatlan, de kifürkészhetetlensége kiaknázható, ez teremti meg a költészet, a regény- és drámairodalom terepét, akárcsak a zenéét, de más művészeti ágak felé is utat nyithat.

Végül az írás a két ember viszonyában születő meg-nem-értéstől ível egészen a közös, társadalmi meg-nem-értésig: megértést kérni a másiktól azt jelenti, próbálja megérteni azt, amit mi magunk nem értünk, nem tehetünk mást, mint közösen próbáljuk megérteni, mit nem értünk, annak tudatában, hogy a teljes megértés lehetetlen.

 

Ugyancsak az élet és a lélek rejtett és kifürkészhetetlen jellegére mutat rá Gergely Ágnes Soha többé című verse, amely az Alföld szeptemberi számában jelent meg. Gergely Ágnes lírája az emlékek csalfa, előlünk elrejtőző természetét igyekszik feltárni, Firenze emlékének elhalványulásán keresztül. A vers egyik tételmondata azt ragadja meg, hogy az emlék is véges, de ez a végesség nem ugyanaz, mint az élet végessége, az emlékek sokszor nem tartanak ki élethosszig. Az emlékek hűlt helye magányosságot hagy az emberben. Ám olykor mégsem hűl teljesen ki a lélek azon területe, ahol az egyes emlékek otthonra leltek, ha nem is képekben, érzésmaradványokban megőrzi a lélek valamely régiója az emléket, Firenze emlékét is:

„Mert nincsenek a földön vadregények.

 És Firenzével összeér a lélek.”

 

Marno János A régi dolgok címmel közölt versében úgyszintén felbukkannak az emlékfoszlányok, a fáradtság és az álmok homályán keresztül tárul elénk egy hosszú, fáradó kapcsolat. Ismét itt a nem-értés, a saját emlékek énidegensége kelt erőteljes feszültséget. Az elérhetetlennek tűnő és halványuló múlt utáni vágy és a jelenbeli döntések kényszere fonódik össze. A megértésre törekvés és megérthetetlenség feszül egymásnak a verssorokban, miközben felsejlik a múló idő, a kapcsolat és az élet elmúlásának képe is, mindezek egy álombéli úszómedence képkockáiba bújtatva.

 

Gerevich András Hang című verse a Tiszatáj júliusi lapszámában jelent meg, ebben a lírában nem a múlt vagy az emlékek az igazán hangsúlyosak, hanem sokkal inkább a jelen és a jövő, az önkeresés áll a vers középpontjában. „Keresd meg a hangodat” – így hangzik a vers kezdősora, felütése, a továbbiakból pedig kiderül, milyen rejtélyes módon veszíthetjük el a saját hangunkat, a saját gondolatainkat és önmagunkat a mindennapiság terepén bolyongva. Végül mások hangján szólunk, mások hangjával, idegen zajokkal telítődünk, a gondolatok csendességét elnyomják ezek a beazonosíthatatlan, összevisszaságot tükröző hangok. A hangzavarban pedig csak egyre távolabb sodródik az ember önmagától és az élet megértésére irányuló törekvéstől is. A nem-értés így el sem juthat az életig, ahhoz a gondolat néma folyása kellene:

„a gondolat némán csurogjon

 csöveken és csatornákon

lelkedből a Csendes Óceánig,

azt kívánod, legyen önmaga visszhangja.”