Nagy Gerzson fülledt, mediterrán hangulatú novellájában az eleven hangok és szagok, az egymásra csúszó idősíkok közül szép lassan kirajzolódik előttünk két ember története, akiket egymáshoz sodort az élet. Kapcsolatuk mibenlétét a múlt foszlányaiból és a jelen elnyújtott pillanataiból sejthetjük, ha teljesen talán nem is érthetjük meg.

 

Nagy Gerzson: Bőrkabátot árult

 

Korzikán láttam meg újra. Dinnyét árult az útmenti fabódénál. Porto-Vecchiot elhagyva a táj kitárul, a növényzet ritkás, de magasabb, a tengert még nem, a hegyeket jól lehet látni. A bódé elé ponyvát feszítettek, hogy árnyékot adjon a gyümölcsnek. Ő nem a ponyva alatt állt. Azonnal lefékeztem. Az autóból, messziről nem voltam benne biztos, hogy ő az. A szélvédő folyton mocskos a tengeri párától, lustaságból nem takarítottam le. Az ablaktörlő hetek óta nem működött. Mocskosnak éreztem magam én is. Kézbe vettem egy röplabda méretű, sötétzöld dinnyét, megütögettem. Nem úgy kongott, mint otthon. Nem olyan öblösen, sokat ígérően. Felnéztem és ő ott állt közvetlenül előttem, észrevétlenül kijött a pult mögül. Bonjour, mondta halkan. A hangja mélyebb lett, de a kevert tónus, a regiszterek közti ingázás ugyanaz. A francia nyelv emelkedő hangsúlya mintha ellensúlyozná a halála óta eltelt éveket. Az arca nyugodt, sima a homloka, haja a fejtetőn apró kontyban összefogva. Ha nem tudom, hogy ő az, arabnak is nézhettem volna. De ő volt. Nem ismert fel. Mutatóujjal megérintette a dinnye héját. A francia nők szépek, gondoltam, mert más népekkel keverednek. De ő nem francia nő. A válaszomra várt, hogy megveszem-e a dinnyét, enyhén nyitott szájjal, mintha a döntésem számítana bármit is, és erről eszembe jutott, amikor először megláttam.

Nem írom le a nevét, mert képtelen vagyok leírni. És mert ezer neve van. Egyik nevét sem írom le az ezerből, akármennyire lehetetlennek hangzik. És nem szabad szomorúnak lennem, az a néhány év életem legvidámabb időszaka volt. Nem veszíthetem el a hitemet. A városi piacon láttam meg először, vasárnap délelőtt. Bőrkabátot, öveket, tárcákat árult. Három év volt hátra az életéből, két és fél a közös életünkből. Gyűlöltem korán kelni, de a munkám miatt minden hétköznap reggel hat órára állítottam az ébresztőt. Vasárnap sem tudtam tovább aludni. Forgolódtam a keskeny ágyon, nyikorgott a rugó alattam. Ez az átmeneti év volt, amikor az iskolából kirúgtak, és a központi fiúkollégiumban kaptam állást.

Véletlenül sodródtam ahhoz a standhoz. Túlságosan álmos voltam, hagytam, hogy az emberek ide-oda lökdössenek, a bőrkabátok szúrós szaga térített valamennyire magamhoz. Az állvány vasához ütöttem a hátamat. Ő felém fordult.

Rosszul aludtam, mondta, és tátott szájjal nevetett. Csak hazafelé gondoltam bele, hogy meg sem lepődtem a kijelentésen. Mintha erre a mondatra készült volna egész éjjel. Valamennyire mégis meglepődtem, mert nem válaszoltam. Alltam a bőrkabátok előtt, a szagokat akartam újra érezni, de a kezemet nem húztam ki a zsebemből, hogy a bőrt megérintsem, közelebb hajoltam, és elvesztettem az egyensúlyomat. Nem vette észre. Legalábbis úgy tett. Vannak ezek a száraz, felhőtlen éjszakák, mondta, ilyenkor rosszul alszom. Most néztem először a szemébe, és próbáltam kitalálni, hány éves lehet. Tizenhatnak, legfeljebb tizenhétnek látszott, de az én tizenhét éves tanítványaim nem beszéltek ilyen választékosan, tisztán. Koravén, gondoltam, de a koravének ráncosak és rekedt a hangjuk. Én is ráncos bőrű és rekedt tinédzser voltam. Maga kipihentnek tűnik, mondta, pedig úgy éreztem, mindjárt összeesem.

Hét év körüli kisfiú rángatta egy férfi karját, hóna alatt bőrlabda. A labda világos hatszögének sarka felkunkorodott, kilátszott alatta a rózsaszín gumi. Menjünk már, apa, kiáltotta. A férfi a tárcákat vizsgálta, mintha arra várna, hogy ő odamenjen, és kérdést tehessen fel neki. De ő nem ment oda. A kisfiú, nézd, súgta. A fiú résnyire nyitott szájjal bámult a szemébe. Akarod, hogy nevessen, kérdezte. A kisfiú elmosolyodott, és ő azonnal felém fordult. Van egy titkos képességem, mondta. Megbabonázom a gyerekeket. Hozzám meg mindig idepattan a labda, válaszoltam. Dühített a magabiztossága. Nem ismer, azt sem tudja, honnan jöttem. Mitől ilyen vakmerő? Nem hiszek magának, felelte. A kisfiú lehajolt, a labda kicsúszott a hóna alól, a lábamhoz pattogott. Visszagurítottam. Ő szó nélkül a pulthoz lépett, és kivette a tárcát a férfi kezéből.

Megtapogattam egy fekete bőrkabát ujját, csillogott a négyemeletesek mögül kibújó napban. Török? Olaszból hozzuk, felelte. A hegyekből valahonnan. Nyüzsögni kezdett a tömeg, mintha mindenki egyszerre érkezne a piacra. Meglökték a vállamat. Megveszed, kérdezte, és azonnal észrevettem, hogy tegezésre váltott. Nem volt szükségem kabátra. Mennyi? Mondta az árat, de nem hallottam, csak ráztam a fejem. Soknak találod, kérdezte. Alkudnod kellene. Aludnom? Erre ingerült lett. Alkudj már, az isten szerelmére. A piacon alkudni kell. Nem lehetsz ilyen béna. Egy idegen kéz nyúlt át a hónaljam alatt, két ujjal simogatta a bőrkabát gallérját. Gyakorlott, hozzáértő mozdulat. Biztosan alkudni is tud. Megemeltem a karom és elfordultam, de ő ott állt szorosan előttem. Éreztem a leheletét az államon. Ilyen gyorsan feladod, kérdezte. Ha beszorítva érzem magam, támadok, mi mást tehetnék? Nem emlékszem, hogy megittuk a pertut, feleltem, a hangom recsegett, de már elpárolgott a dühöm.

Hátralépett, és mesélni kezdte az olasz útjukat. Kisbusszal utaztak, a bátyja nem engedte, hogy az ablaknál üljön, verekedtek, a sofőr szólt rájuk. Hányinger a szerpentinen. Hazafelé a Trieszti öbölben begyalogolt a köveken a vízbe, és tengeri sünbe lépett. A tüskéket csipesszel sem lehetett kiszedni, a bőrrel együtt kikoptak később. A sünnél vettem észre, hogy markolja a csuklóm. És különös módon nem éreztem többé beszorítva magam.

A vevők hangosan kiabáltak a hátam mögött. Mindenki venni akart, alkudni, de ő nem nézett rájuk, rám sem, a csuklómat markoló kézfejét nézte. Nyisd ki, utasított. Akarod tudni? Nem gondoltam, hogy bármit is képes kiolvasni a tenyeremből. Akkor még kételkedtem az őszinteségében, és azt hittem, csak játszik velem. Vagy egyszerűen bolond. Nem akartam tudni a jövőt. Fásult voltam a kirúgásom miatt, néhány negyedéves fiú a ballagást megelőző éjszakán kicsavarozta a teraszra nyíló ablak pántjait, és felmászott a lányok emeletére. Visszafelé figyelmetlenül belökték az ablakot, ami nekicsapódott a folyosó falának, és szilánkosra tört. Vagy a szél volt, ez nem derült ki. Azt állították, fogalmuk sincs, hogyan történt. Nyilván tudták. Engem vontak felelősségre. Hajnalodott, a csattanásra ébredtem. Nem akartam balhét. A padlót vastag üvegszőnyeg borította, ropogott a cipőm alatt.

Ő vajon, ha a kollégiumban lakik, részt vesz a játékban? A fiúk hozzá másznak fel, hogy együtt töltsék az éjszakát? Esetleg alvást színlel, fejére húzza a takarót, miközben a szomszéd ágyon basznak? Nem tudtam őt abban a szobában elképzelni. Semmilyen szobában nem tudtam elképzelni. A tenyeremet figyelte, a körmét végighúzta a vonalakon. Te és én, mondta nagyon halkan, annyira, hogy abban a nyüzsgésben meg sem kellett volna hallanom. Talán nem is hallottam meg. Talán képzeltem, hogy ezt mondta. Te és én, ez a rövid vonal, ezek vagyunk mi, mutatta. Nem láttam vonalat. Közénk lépett egy szemüveges, kendőbe csavart hajú nő. Az iskolaigazgatóra hasonlított. Megveszem, mondta. Egy barna, hosszú bőrövet nyújtott felém. A lyukakat szegecsekkel bélelték. A nő mondta így, megveszem ezt a szegecsekkel bélelt övet. És nyújtotta felém, az arcomhoz. Ezer, mondtam. A nő az ujjai között számolta a százasokat. Nem is alkuszik? Az ezer forint nyilvánvalóan sok egy ilyen övért. Vagy rosszul emlékszem, és túl keveset kértem? A nő a tenyerembe csapta a százasokat. Abba, amelyikben a vonalnak kellett volna lennie, a kettőnk vonalának.

Ő nevetett. Jól eladtad az övet, mondta. Nem maradt alkalmam visszakérdezni, mit ért az alatt, hogy jól. Elsodort a tömeg. A pénzt sem adtam oda. Sokáig nem is vettem észre, hogy nálam van. Lábujjhegyre álltam, ő hajlongott a pult mögött, fekete bőrzakót segített fel egy alacsony, kopasz férfira. Meglepően jól állt neki. Megszámoltam a százasokat, kilenc, megszámoltam újra, tizenegy. Zsebre gyűrtem a pénzcsomót, és elhatároztam, hogy nem megyek vissza. Se ma, se máskor. Ő intézte, hogy a pénz az enyém legyen. Ha valóban látja a jövőt, és közös vonalunk van, találkozni fogunk. Eltettem a pénzt, mint biztosítékot, arra az esetre, ha mégsem. Gyűrtem a pénzt a zsebembe, teli volt a markom, két vagy három százas kipotyogott. Éreztem, hogy szédítő mélységekbe kellene hajolnom. Vagy annál is lejjebb. Otthagytam a járdán.

Fújt a szél, ropogtatta a kifeszített ponyvát. Nem vettem meg a dinnyét. Elmúlt hat, a strandhoz vezető út szélén fogyatkoztak az autók, beálltam egy üres helyre. A törölközőt a homokra terítettem, és egy kisebb csoportot kezdtem figyelni, akik a sekély vízben röplabdát ütögettek. Őszhajú férfi, körülbelül velem egyidős, és három fiatal. Körben álltak, passzolgatták a labdát. Kézzel, néha fejjel és vállal. A legfiatalabb ügyetlenül magasra ütötte. Nem maradt semmi dolgom. Szállást kellett volna találnom, de ez a homokos part tökéletesen megfelelt. Hajlamos vagyok azonnal szokásokat kialakítani új környezetben, és közben keresem a lehetőséget, hogy spontán legyek. A spontaneitás is egyfajta szokás? Lehúztam magamról az átizzadt inget és rövidnadrágot. Az őszhajú férfi kisétált a vízből, persze nem vette észre, hogy ott vagyok. Az idegenek általában nem veszik észre a jelenlétemet. Már nem őrá gondoltam. Vagyis de, mindig rá gondolok, ahogyan most is. Vártam, hogy odapattanjon a labda.

 

 

A Szófa-karácsony videóját, benne Nagy Gerzson felolvasásával itt tudod megnézni.