Juan Díaz Covarrubias a XIX. század közepén élt mexikói író, költő, liberális politikus volt. Alig múlt huszonkét éves, mikor 1859. április 11‐én Mexikóváros Tacubaya kerületében Miguel Miramón generális parancsára falhoz állították, és társaival együtt kivégezték. A rövid karrier miatt érthető, hogy csak néhány műve született, és hogy nekünk, magyaroknak teljesen ismeretlen a neve. Néhány vers, mese és összesen négy novella maradt fent tőle. Az ilyen súlytalannak tűnő alkotók felett még én, a közép‐ és latin‐amerikai irodalom szerelmese is könnyedén átsiklok. Covarrubias esetében mégsem ez történt. Kiderült ugyanis, hogy az egyik novelláját én írtam.


Most azt gondolják, hogy ez teljesen abszurd. Ahogy a történetben előre haladunk, majd arra fognak gondolni, hogy csak kimagyarázom magam a plágiumból, amit elkövettem. Mire a történet végére érünk, már biztosak lesznek benne, hogy nemcsak közönséges csaló, hanem nagyképű és megrögzött hazudozó is vagyok. A történtek után az, hogy Önök mit gondolnak rólam, valójában már nem számít. Talán ez lesz az utolsó novella, amit megírok, talán az egyetlen, ami eredetinek tűnik majd, amit nem lopnak el tőlem más, már rég halott írók. Épp úgy tűnök majd el a süllyesztőben, mint Juan Díaz Covarrubias, csak Miramón tábornok helyett Önök adják ki a tűzparancsot.


Az egyetemen az egyik tanárom, miután valaki elárulta neki, hogy írogatok, azt mondta, hogy mindenkiben van minimum egy történet, és egyszer majd ő is megírja a sajátját. Foghegyről löktem oda neki, hogy bennem nem csak egy történet van, Tanár úr, ő pedig nem volt rest utóvizsgára küldeni. Egyszer, mikor még könyvtárosként dolgoztam, az egyik olvasó megkérdezte tőlem, van‐e könyv, mely olyan, mintha én írtam volna. Azt válaszoltam neki, hogy számtalan, és nem is hazudtam. Akkor még nem voltam annak a tudásnak a birtokában, amellyel bátran állíthattam volna a könyvsorok között lépkedve, különböző könyveket az olvasó kezébe adva, hogy ezt is, ezt is, sőt, ezt is én ihlettem.


Két évvel ezelőtt, mikor megírtam az Arnulfo Segovia rejtélye című novellámat, egy teljesen eredeti ötletből indultam ki, ami ráadásul nem is az én fejemből pattant ki. Gondolom, senki sem feltételezi, hogy a négyéves kislányom tisztában volt Juan Díaz Covarrubias nyúlfarknyi életművével, és az ő története miatt hívta azt a kis gyíkot Arnulfo Segoviának, és ihletett engem a mű megírására.


Az azonos című mű, amit Covarrubias írt, sohasem jelent meg Magyarországon, még angolra sem fordították le. Egy irodalomtörténeti kutatás közben mellékesen találtam rá a szerzőre, majd a novellára tavaly novemberben. Nagyon meglepődtem, amikor a Wikipédián Covarrubias munkái között rátaláltam egy olyan címre, hogy „El misterio de Arnulfo Segovia”. Teljesen megdöbbentem. Tűrhető spanyol nyelvtudásomnak köszönhetően gyorsan kiderítettem, ki volt a szerző, és milyen szerepe volt a mexikói irodalomban, ám magát a művet semmilyen internetes oldalon, semmilyen formátumban sem találtam meg, így fogalmam sem volt róla, miről szól.


Hosszas küszködés után végül feladtam a netes kutatást. A következő év januárjában írtam egy e‐mailt a Vasconcellos Könyvtárnak, Mexikó egyik legjelentősebb gyűjteményének, hogy legyenek szívesek bedigitalizálni és elküldeni nekem a fent említett novellát. Áprilisig nem érkezett válasz, akkor is csak egy rövid üzenet, hogy a koronavírus‐járvány miatt zárva vannak, de amint tudják, teljesítik a kérésemet. Májusban jött ki az általam írt Arnulfo Segovia rejtélye, és már teljesen lemondtam arról, hogy megismerjem Covarrubias történetét, amikor megérkezett az e‐mail, és benne a csatolmány, a hét lefotózott oldal az „Obras de Don Juan Díaz Covarrubias” című 1902‐ben postumus megjelent kötetből. Letöltöttem, és a laptop kijelzőjén olvasni kezdtem.


A megsárgult lapokon ott volt a történet, majdnem ugyanaz, majdnem ugyanúgy, mint az enyém. Természetesen nem volt benne szó internetről, telefonálgatásról, Skype‐ról. Az adott kor körülményeihez volt igazítva, de mondanivalójában és hangulatában teljesen megegyezett azzal. A gyík, a gyerek, a nyár, a végkifejlet, majdnem minden ugyanaz volt. Annak ellenére, hogy a korhoz igazított átirat volt, nagyon modernek tűnt, és abban a korban az is lehetett.


Teljesen tisztában voltam vele, hogy a történetet én írtam. Azok a mondatok az én mondataim voltak, csak éppen spanyolul. A történet az enyém volt. Egyedül azt nem tudtam megmagyarázni, hogyan kerülhetett bele egy százhetven éve halott író életművébe.


Emlékeztem rá, hogy mikor, hol írtam meg Arnulfo történetét. Nyáron, a lakás alatti tárolóban, ahol hűvös, és ami még fontosabb, csend volt. Akkoriban élték a lányaim a leghangosabb időszakukat. Csivitelésük betöltötte az egész lakást, és diktálták a tempót nem csak az édesanyjuknak, hanem nekem is. Döntenem kellett, vagy a Barbie babák haját fonom, vagy novellát írok.


A módszeres munkavégzés sajnos távol áll tőlem. Ha megszáll az ihlet, és akad egy kis szabadidőm, muszáj alkotnom, mert aztán hetekig semmi sem fog sikerülni, én pedig bottal üthetem az elvesztegetett gondolatok nyomát. Ilyen esetekre nyújtott nekem menedéket délre néző ablakával a tároló, ahol általában irtó nagy rendetlenség uralkodott, és alig lehetett leülni az öreg, lomtalanításból összeszedett kanapéra vagy a régi asztalhoz, melyen a piros kis Erika írógép várta, hogy végre szalagot cseréljek benne, vagy rendet rakjak körülötte az iratok között. Ha nincs ez az írógép, és csak a laptopon írok, talán az egész meg sem történik. Elvégre hogyan tudná egy XIX. században élt mexikói költő bekapcsolni és letölteni a történeteimet egy számítógépről?


Valamiért szeretek írógépen írni. Tudom, hogy ez a szokásom már nem állja meg a helyét a modern világunkban, de mégis. Olyan, mint a tűzgyújtás. Hiába meleg a radiátor vagy érezzük kellemesnek a padlófűtést a talpunk alatt, más a hidegben, kint a természetben leülni a tűz mellé, és hallgatni, ahogy ropog a fa. Az az érzés, ahogy a billentyűket verem, ahogy a kopácsolás diktálja az ütemet az újabb és újabb gondolatoknak, kárpótol azért, hogy később még egyszer le kell írnom mindent. Ez sem probléma, inkább egy lehetőség a javításra, hisz ilyenkor az ember rákényszerül, hogy alaposabban átnézze, mit alkotott. Miután begépeltem a laptopon, az eredetit mindig visszavittem a tárolóba, ahol otthonra lelt egy mappában a csavarokkal, szerszámokkal teli polcon. Régen, a történtek előtt ennyire egyszerűen ment minden.


Miután elolvastam a laptopon a Covarrubias neve alatt megjelent novellát, lementem a tárolóba. Arnulfo Segovia történetének eredetije hiányzott a vékonyka „Megjelentek” paksamétából. De nem csak az a történet hiányzott. Még három írásom, az Egy lövés, több halál, a Natura excitationis és a Jobbcsapott sem volt a helyén. Mindhárom történet a „Meg nem jelentek” mappában volt, mindhárom még igazításra, gondozásra szorult, de már mindegyiket begépeltem a számítógépen is, és tudtam, hogy a mappában kellene lenniük.


A tárolóba rajtam kívül senki sem jár le. Az a hely a saját, külön bejáratú kis birodalmam, és ha egyszer sikerül leszigetelni, rendbe tenni a kissé felázott, felhólyagzott falat, jó kis kuckó lesz belőle. Talán a felhalmozott könyveim egy részét is le tudom majd hordani oda. Tudtam, hogy csak saját magamat okolhatom, ha valamelyik történetem írógéppel írt példányának nyoma veszett.


Kétségbeesés helyett átmentem tagadásba. Kijelentettem, hogy én ezzel az egésszel nem vagyok hajlandó foglalkozni, én nem követtem el plagizálást, és ami történt, vagy ami meg sem történt, az nem rám tartozik. Csak remélni mertem, hogy Covarrubias neve itthon teljesen ismeretlen marad, és nem vádolnak meg hamisítással.


Néhány hét múlva a The New Yorker netes kultúrrovatát olvasgattam új könyvek, izgalmas írók után kutatva, mikor rátaláltam egy friss cikkre, ami azzal foglalkozott, hogy előkerült a XX. század első évtizedeiben élt japán író, Akutagava Ryunosuke egy eddig ismeretlen novellája. A cikk után a művet is leközölték. Ugye, mondanom sem kell, hogy színről színre megegyezett az én Natura excitationisommal?


Akugatawa 1892‐ben született Tokióban, és végül veronáltabletták túladagolásával vetett véget életének 1927‐ben. Harmincöt évet élt, de erre a harmincöt évre is rányomta a bélyegét az állandó hallucináció, a visszatérő rémképek sorozata. Ettől függetlenül a modern japán novellaírás mestereként tekintenek rá. Műveinek felhasználásával forgatta Akira Kurosawa a Rasomón – A vihar kapujában című filmjét.


Meg kell jegyeznem, a Natura excitationis átirata nem illett bele Akugatawa életművébe. Az irodalomtudósok szerint ezt az újonnan előkerült elbeszélést valamikor a húszas évek közepén írta, amikor az elméje már megbomlott. Ebben az időszakban volt egy nyilvános vitája a japán irodalmi hatalmassággal, Tanizaki Dzsunicsiróval, ahol Akutagava kiállt amellett, hogy a történet líraisága fontosabb annak struktúrájánál. Nos, igen. Az írásom struktúrája elég kezdetleges volt. Líraiság, az igen, az volt benne, de abban az írógéppel írt állapotában nem terveztem megjelentetni. Amolyan se füle, se farka mese volt. Egy bomlott elméjű japán novellista viszont tényleg kedvét lelhette benne.


Életemben sokadszorra futottam össze valamivel, ami megmagyarázhatatlan, és a mai napig maradtak volna bennem kérdések, ha nem történik valami, ami még bonyolultabbá és átláthatatlanabbá teszi az egészet, és még több, egészen hajmeresztő kérdést vet fel.


Történt ugyanis, hogy egy augusztus eleji éjszakán a tárolómban fetrengő, tajtrészeg, F. Scott Fitzgeraldra bukkantam.


Aznap sehogyan sem sikerült elaludnom. Álmatlanul forgolódtam, és néztem kifelé az ablakon. A Hold nagyon fényes volt, tudtam, hogy hiába feküdnék ki a lányok trambulinjába a csillaghullást lesve, semmit sem látnék belőle. Kitaláltam, hogy inkább biciklizek egyet a város üres, lámpafényes utcáin. Amikor kimentem a garázsba a kerékpárért, észrevettem, hogy délután a tárolóban égve felejtettem a villanyt. A fény kifolyt a rácsos ablakon, sárgára festette a gyenge szélben hajlongó bambusz hegyes leveleit. Odamentem, hogy lekapcsoljam a villanyt, ám amikor közelebb értem, hallottam, hogy valaki beszél odabent. Nem is beszéd volt, inkább amolyan részeg dödögés. Mintha angol szavakat véltem volna kihallani a halandzsából. Az ablak csukva volt, de azon keresztül is láttam, ahogy odabent egy árnyalak imbolyog. Nem értettem, mit kereshet, mi érdekeset, értékeset találhat ott bárki.


Visszamentem a garázsba egy ácskalapácsért, majd megpróbáltam nesztelenül bezárni a tárolóajtót, hogy foglyul ejtsem azt, aki bent van, míg felhívom a rendőröket, és kivárom, ameddig megérkeznek. De nem lehetett balra fordítani a zárban a kulcsot. Az ajtó zárva volt.


A csukott ablakon rács, az ajtó zárva, az egyetlen kulcs a kezemben, odabent, a sok értéktelen holmi között pedig egy fickó angolul szitkozódik. Sehogy sem stimmelt a dolog. Eldöntöttem, hogy bemegyek. Vettem egy mély levegőt, jobbra fordítottam a kulcsot, majd bal kezemmel az ácskalapácsot a fejem felett tartva a jobb vállammal benyomtam az ajtót.


Egy férfi ült a kanapén, két lába szétcsúszva maga előtt, fejét szinte az ölébe hajtotta, úgy próbálta meg kisilabizálni a gyenge fényben, mi van a gépírásos papírra írva. Fel sem nézett, észre sem vette, hogy ott állok.


Leengedtem a kalapácsot a combom mellé, és néztem a fickót. Ismerős volt. Hogy nem paksi és nem is magyar, abban biztos voltam. Jól szabott gyapjúzakó és hozzá illő nadrág volt rajta. Lábán fényesre suvickolt barna derbicipő. A nyakkendője lógott és a haja szerteszét állt, de volt a fickóban valami múlt századi elegancia. Mintha a harmincas évekből került volna oda.


– Ki maga? – kérdeztem tőle erős, magabiztos hangon. Felnézett.


– Sorry, I don’t understand you – mondta angolul. Pillái nehéznek, szeme álmosnak tűnt, a mozdulatai bizonytalanok voltak.


– Ki maga? – kérdeztem ekkor már angolul.


– Én? Azt hiszem, még mindig az az F. Scott Fitzgerald vagyok, aki néhány órája voltam. Bizonyára hallott már rólam.


Nehezen értettem, pont úgy beszélt, mint aki erősen felöntött a garatra. Furcsán nézhettem rá, mert jobb kezének mutatóujjával a mellkasára bökött, és lassan, tagoltan megismételte a nevét. – F. Scott Fitzgerald.


A felismerés fényével néztem rá. Magamban arra jutottam, hogy igaza lehet. Ha pedig hazudott, hát az egész lényével hazudott. Épp olyan volt, mint az a Fitzgerald, akit én a képekről, a régi felvételekből megismerhettem. Ő volt az egyik legjobb amerikai regény, A nagy Gatsby szerzője, és ha minden igaz, a XX. század egyik legjelesebb regényírója, novellistája. Akinek természetesen komoly alkohol‐ és drogproblémái voltak.


– Ezeket Ön írta? – lóbálta meg előttem a papírlapokat.


– Mi az? – húztam ki az ujjai közül a kéttucatnyi lapot. A Tokkal‐vonóval volt az, amit Hemingway fiktív dunai horgászatáról írtam.


– Ernestnek tetszene az ötlet, de lehet, hogy beverné a képét, amiért így írt róla. Egyébként egészen középszerű mű. Jó az ötlet, de gyengék a párbeszédek, nem elég élesek a figurák.


Ez elevenembe vágott. De a kritikánál sokkal jobban foglalkoztatott, hogy vajon hogyan tudta elolvasni. Természetesen nem angolul írtam.


– El tudta olvasni? Hogy a fenébe? – értetlenkedtem.


– Mit tudom én? – mondta felhangon, majd maga elé motyogott. – Biztos az italtól van. Az a vén cigány valami furcsát itatott velem.


Bizonytalanul felállt, és a kezét nyújtotta. Megszorítottam. Hideg verejtékben fürdött a tenyere.


– Milyen évet írunk? – kérdezte hirtelen.


– Kettőezerhúsz van.


– Ó. Akkor érthetőek ezek a zsengék.


– Árulja már el, miről beszél – néztem rá szigorúan.


Fitzgerald visszahuppant a kanapéra. Becsuktam az ajtót, és az íróasztaltól odahúztam a kanapé elé a széket. Fordítva, a háttámlára könyökölve leültem az író elé, és arcomat a tenyerembe temettem.


– Tényleg, mondja már meg, mi ez az egész.


– Én vagyok az első, akivel találkozott?


---


A novellának még nincs vége, a folytatásért kattints ide!